Dunát lehetne rekeszteni azokkal a cikkekkel és elméletekkel, melyek tanáccsal kívánnak ellátni minket azzal kapcsolatban, hogyan érdemes nyelvet tanulnunk. Ám arról nem igazán szoktak áradozni, hogy milyen módszerrel nem hatékony, sőt egyszerűen nem működik a nyelvtanulás. Egy elavult nyelvtanítási vagy tanulási módszer felett ha el is múlik az idő, időnként fel-felbukkan némely cikkben, tanácsban, sőt még szilánkjaiban napjaink közoktatásában is. Tehát a jelen bejegyzésem nemcsak pedagógiatörténet, hanem aktualitás szempontjából is releváns.
(fos.cmb.ac.lk)
Először is fontos leszegezni, hogy nem fogok egy kimerítő listát adni a különböző módszerekről, elméletekről; helyette inkább a behaviorizmus elméletére fókuszálok, amely önmaga olyan mindent elárasztó hatással volt és még mindig az a nyelvtanulásra vonatkozva, hogy ez az elmélet indította el a nyelv tanításának és tanulásának a kutatását is. A nyelvtudomány egyik nagy mesterét, Noam Chomsky-t idézve:
„A behaviorizmussal sose tudnak leállni. Nem számít, mennyiszer cáfolják meg, mennyire teljes egészében döntik meg; egyszerűen visszajön az életünkbe...”[1]
De mi is az a behaviorizmus? Először nézzünk egy népszerű (sokak által megnézett és ismert kútfőből származó) példát, hogy napjainkban hol bukkannak fel töredékeiben (fontos, hogy nem teljességében) a behaviorizmus kriptaszökevényei (a módszertani elemekre gondolok). Figyeljük meg az elgondolást és a részleteket:
Fontos megjegyezni, hogy az ebben a videóban elhangzottak túlnyomó többsége hasznos, valóban jó tanács, 90%-ban megszívlelendők. DE! Képzeljük el, hogy a nyelv egy késztermék, amelyet mi készítünk, mondjuk egy sajtos pizza, amelyet el szeretnénk adni másnak. Ha nem jól használjuk a nyelvet, akkor az olyan, mintha odaégetnénk a pizzát. Az ismerősünk lehet, hogy udvariasságból megeszi, de egy idegen nem fogja megvenni. Természetesen a legtöbb nyelvtanulási módszer lehet egy hasznos recept a pizzánkhoz, csak vannak bizonyos módszerek, elgondolások, amelyeket bárhogyan csűrünk-csavarunk, fejleszthetünk, korrigálhatunk, de mindig egyvalami hiányozni fog belőlük, amely alapjaiban teszi lehetetlenné egy nyelv elsajátítását. Hogy értsük: a pizzánkból mindig csupán egy összetevő fog hiányozni: első sütésnél a sót felejtjük ki belőle, második próbálkozásnál a sajtot hagyjuk ki a sajtos pizzáról, harmadiknál a vizet spóroljuk ki, negyediknél a lisztet, és így tovább. Ettől persze valóban nem fogunk éhen halni, elfogyaszthatjuk, amit alkottunk, ahogyan rossz nyelvtudással is lehetséges megértetni magunkat sok helyzetben, de ha már pizzát sütünk és akarunk eladni, akkor nem tiszteljük meg magunkat és másokat az igényességünkkel, hogy tisztességesen megtanulunk egy nyelvet valamilyen szinten? Nézzük meg, milyen sebből vérzik a beteg, avagy nem-e csak a szívét amputálták ki; erről is szól ez a bejegyzés.
A behaviorizmus
Egy pszichológiai elméletről van szó, amely a tanulás elméletéről szól és egy időben a nyelvtanítás egyik fő irányelvét, módszertanát alkotta az amerikai iskolákban (illetve elterjedt a világban ott, ahol elterjedt, de ez most lényegtelen). A behaviorizmus a megfigyelésen és kísérletezésen alapszik, miközben eltekint az olyan dolgok mellett, mint az emberi gondolkodás. Legkirívóbb állítása szerint az embernek nincs szabad akarata, vagyis a viselkedésünket a környezetünk elemei határozzák meg, melyek ingerként funkcionálnak és stimulálják az embert különböző viselkedési és szokási formák végzésére. A behaviorizmus tagadja az emberi tudatosságot, az érzelmeket [sic!], a szándékosságot, a célt (csak az "itt és most"-ot fogadja el); az embert automatának fogja fel és értelmezhetetlennek, feleslegesnek tartja a művészeti alkotásokat, a kreativitást, az irodalmat, zenét, a szépség iránti érzéket és igényességet. Honnan is kerekedett elő ez az embertelen elmélet?
Pavlov kutyája
A behaviorizmus állatokon végzett kísérletek eredménye, amely leginkább az állatok viselkedését vizsgálta. Pavlov kutyája ezáltal vált híressé, hiszen Pavlov megfigyelte, hogy miután sokszor csengetett a kutya etetése előtt, a kutya egy idő után már a csengetésre nyáladzani kezdett. A csengőszó a folytonos ismétlés hatására ingerré változott és kiváltotta a kutyából a reakciót, a nyáladzást, még akkor is, ha csak csengőszó volt, de kaja nem. Ezt a jelenséget a pszichológia klasszikus kondicionálásnak nevezte el, amelynek lényeges része, hogy az állat megtanult egy feltételes reflexet. Egy másik típusa ennek a jelenségnek az operáns kondicionálás, amely során a kísérleti alany, például egy kutya megtanulja, hogy egy adott viselkedés egy hozzá kapcsolódó következménnyel jár: ha engedelmesen leül, akkor jár a jutalom falat. Ezzel a jelenséggel Skinner amerikai pszichológus foglalkozott. Lényege, hogy az inger (környezet) kivált egy reakciót az alanyban, amely reakció megerősítést nyer a környezetétől, ezáltal a reakció szokássá, viselkedési formává válik.
Jó, jó, de mi köze mindennek a nyelvtanuláshoz?
Az 1950-es és '60-as években az amerikai iskolákban a nyelvtanításban elterjedt a behaviorista módszer, amely Skinner elméletein alapultak. Ez úgy nézett ki, hogy kipróbáltan két évtizedig a kutya szerepében a tanulók voltak, akiknek az ún. verbális viselkedését kellett kondicionálnia a tanároknak. Az inger ez esetben maga az idegen nyelvű szóbeli megnyilatkozás volt, amelyet a tanár adott elő (inkább felülről irányító, mintsem kooperatív vagy facilitátor szerepben), a reakció pedig a tanulók válasza, amely imitáláson alapult. Ha a tanulók reakciója (válasza) megfelelő volt, akkor megerősítést kaptak a tanártól (dicséret, elismerés, biztatás, stb.). Majd pedig mindez egy körkörös folyamattá vált, melyet azért ismételtek, hogy kondicionálják a nyelvi anyagot. A nyelv magas szintű „tudását” úgy fogták fel, mint egy nagy készletet, amely a nyelvi ingerekre adott megfelelő válaszok láncolataiból állt.
Az audiolingvális módszer
Ez a módszer a behaviorizmusból nőtte ki magát. Egyik fő alapvetése, hogy a nyelvtanulás nem több, mint szokások, berögződések kialakítása. A tanítás központi eleme a beszédértés és beszédkészség volt, a tananyag a párbeszéd köré épült, az írásos nyelvhasználat gyakorlását erősen hanyagolták egészen a magasabb szintekig, mert úgy gondolták, hogy zavarja a szokások kialakítását (így a tanulás folyamatát). A különböző mondatmintákat a hallás után gépiesen utánozták, agyontanulással kondicionálták, mely által automatizmust kívántak elérni, hiszen a nyelvet automatizmusnak fogták fel. A tanár mindvégig törekedett a hibák kijavítására, mert a behaviorizmus szerint a hibák rossz szokások beidegződéséhez vezetnek. Ennek a módszernek a feltétlen pozitív hatása a kiejtés megfelelő elsajátítása.
És működött mindez a gyakorlatban? Mik voltak a tapasztalatok?
A behaviorizmus és audiolingvális módszer az 1960-as évekre érte el csúcspontját a nyelvoktatásban, azóta csak folyamatosan hanyatlott a népszerűsége és alkalmazása. Ennek oka az volt, hogy nem volt hatékony és eredményes: a várakozások óriásiak voltak, míg a tapasztalt eredmények (a nyelvtudás) gyötrelmesen elmaradt minden várakozástól. Például a nyelvtanulók nem voltak képesek az iskolán kívül valós élethelyzetekben, kommunikációs szituációkban alkalmazni az elsajátított tananyagot.[2] Nem kevésbé lényeges, hogy sok tanuló egyszerűen unalmasnak tartotta a papagájszerepet. Végül új nyelvtanulási elgondolások jöttek, Noam Chomsky megújította a nyelvről alkotott felfogásunkat és elvetette a behaviorizmus elméletét, noha máig tartó hatást gyakorol a nyelvpedagógia egyes elemeire, például a párbeszédek ismételtetésére, memorizálására.
Mi volt a baj a behaviorizmussal és leánymódszereivel?
Chomsky szerint az emberi nyelv nem szokások struktúrája. Ellenben a behaviorizmus felfogásával, a nyelvhasználatot innovatívnak tartja, miszerint újabbnál újabb mondatszerkezetek és minták megformálása jellemző a nyelvre a kreativitást lehetővé tevő szabályok alapján. Chomsky érvelése szerint az emberi nyelvhasználat nagy része nem utánzáson alapuló viselkedésforma, hanem az ember maga alkotja a beszédét a saját gondolataiból (tehát nem külső ingerek hatására) a mögöttes absztrakt szabályok tudása alapján. A behaviorizmus nem eredményezett valódi nyelvtudást, hiszen az emberi nyelv egyik alapvető tulajdonságát ölte meg: a kreativitást (alkotóképességet).
Mint alább látni fogjuk, a behaviorizmus nyelvtanítási módszere az állati kommunikáció szintjének megfelelő „nyelv” elsajátítására lenne alkalmas, de semmiféle magasabb rendű entitást nem képes értelmezni (nincs benne rendszer és következetesség, ahogy az állatok kommunikációjában sincs). Ingerek és beidegződés szintjén nincs olyan létforma, amely képes lenne elsajátítani egy olyan bonyolult jelrendszert, mint az emberi nyelv.
Az ismétlés és kondicionálás lehet pozitív hatású, sőt az ismétlés a tudás alapja, de önmagában kevés (ezt hívjuk szükséges, de nem elégséges feltételnek a nyelv elsajátításához). Éppen a nyelvelsajátítás lényeget véti el a behaviorizmus: a magasabb nyelvi szint elérése az előbb említettek mellett az új szerkezetek bevezetésén is múlik. Ami még nagyobb baj, az a jelentés (szemantikai) tényező kizárása a nyelvtanulás folyamatából. Magyarul: a behaviorizmus nem tartja fontosnak, hogy a nyelvtanuló érti-e, mit mond, csupán az ismételgetésre és pozitív megerősítésre alapoz, amelyre papagájok is képesek, vagyis végső soron visszatér oda a behaviorizmus, ahonnan jött: az állatokhoz.
Az állatok kommunikációja és az emberi nyelv
Ennél a pontnál szintén jelzem, hogy nem fogok kimerítő felsorolást adni az állatok kommunikációja és az emberi nyelv közti különbségekről. A behaviorizmus szempontjából kiemelek néhány lényeges vonást, amely különbséget tesz.
1. Az „itt és most” elve megbukik (ezen is alapszik a behaviorizmus). Az állatok valóban csak akkor tudnak jelzést adni, kommunikációs megnyilvánulást létrehozni, ha van kiváltó inger (kivétel a méhek tánca). Például a cerkófmajom csak akkor tud vészjelzést kiadni, ha meglátja a leopárdot (kiváltó inger). Ha nincs leopárd, akkor nem tudja kiadni a vészjelzést a kiváltó inger hiányában, még abból a célból sem, hogy társait becsapja, elriassza és így felfalhassa az élelmet egymaga. Vagyis: ok van, de sem cél, sem szándék nincs az állat kommunikációs jeleiben. A becsapás és hazugság egyedül a mimikri (pl. rejtőszín) kapcsán figyelhető meg, hiszen azzal megtévesztik a ragadozó ellenfeleket. Az állat nem tud szándékosan hazudni. Az ember nyelve ezzel ellenben olyan, hogy el tud vonatkoztatni az „itt és most” elvétől. Nem kell meglátnunk a leopárdot (az ingert), hogy a leopárdról beszéljünk, vagy akár felhívjuk a figyelmet rá, hogy a hegy túloldalán lehetnek leopárdok, vagy épp holnap összefuthatunk leopárdokkal. A kutya nem tudja kommunikálni a rivális eb felé, hogy jövő héten találkozzanak és küzdjenek meg a területért, mert az állat csak az „itt és most” elve alapján működik ingerek szintjén, az ember pedig térben és időben el tud vonatkoztatni gondolatban és független az ingertől. Mi tudunk szándékosan hazudni ezernyi célból és szándékból, az állat erre nem képes. A behaviorizmust pedig az „itt és most” elvére alkották meg, hiányzik belőle a szándékosság és öncélúság, amire szintén képes az emberi nyelv.
2. Az állati kommunikáció jelkészlete erősen korlátolt, 5-10, 25-50 elemből áll, zárt készlet, nem lehet új jelet hozzáadni, nem kreatív. Az emberi nyelv kreatív, szókincse, eszköztára akár végtelen is lehet az új szóalkotások révén, akár mesterséges nyelv megalkotása során végtelen számú szót is megalkothatna az ember, tehát nyitott, bővíthető jelkészlete van az embernek. A behaviorizmus károsan korlátozza a szókincs elsajátítását és annak további kreatív használatát.
3. Az állatoknak kommunikációs elemei vannak (jelek), de nyelvtanuk nincs (rendszertelen). A jelek nem kombinálhatók. Ellenben az emberi nyelvvel, amely egy kreatív és produktív jelrendszer, a szépirodalom szintjéig tudja kombinálni a különböző elemeket. Bármiről tudunk beszélni, akár végtelen rekurziót is létrehozhatunk, pl. „A ház mögötti ház mögötti ház ajtaja.” (kedvünkre akárhány ház mögötti házra utalhatunk).
4. Az állati kommunikáció tagolatlan, a jeleikből nem lehet újabb jeleket alkotni. Az emberi nyelv ellenben kettős tagolású (pl. hangok, betűk és a belőlük alkotott hangsor, szavak).
5. Csak az ember nyelvében jeleníthető meg spontán és szándékosan, szabad akaratból, akár ihletettségből és gyönyörködtetésből a képzelőerő, a feltételesség, a vágy, a szépség. Az emberi nyelv tud önmagáról írni nyelvészeti tanulmányokat.
Végül egy idézettel zárnám:
„A nyelv fajspecifikus emberi sajátság, és még az intelligencia alacsonyabb szintjén is, a patologikus szinteken, olyan nyelvtudást találunk, amely tökéletesen elérhetetlen egy majom számára, pedig a majom sok tekintetben felülmúl egy szellemileg fogyatékos embert a problémamegoldó képességben és más adaptív viselkedésben.”
(Chomsky: Nyelv és elme, 1968.)
Konklúzió
A behaviorizmus elárasztó, máig tartó hatása és helyenkénti felbukkanása kapcsán azt lehet megfogalmazni pedagógiai tanácsként, hogy ne taníts egy embernek nyelvet úgy, mint egy kutyának vagy papagájnak, hiszen a behaviorizmus alapjaiban téveszti el az emberi nyelv gerincét és nem von különbséget az állati és emberi kommunikáció közt. A nyelv mentális konstrukció, nem pedig ingerekre adott reakció, mint az állatoknál. A netovábbja mindennek: az ember elvégre nem állat; ami kiemel minket az állatvilágból, az az, hogy az ember a matérián túl lélek és szellem is egyben, mi tudunk értelmesen gondolkodni, a nyelv pedig a szellemiség megnyilatkozása.
Sapienti sat!
Hivatkozások:
2 Behaviorist Theory of Second Language Acquisition
