2018. június 20. írta: IntellAktuális

A pszichológia mint „kontroll-ál-tudomány” ámokfutása

Michel Foucault a 20. század egyik legjelentősebb francia filozófusa, aki mellesleg történész és pszichológus is volt, s akár társadalomtudósként is említhetnénk. Filozófiájában és több munkájában erős kritikával illette az olyan társadalmi kérdéseket, mint a tudomány (tudás) és a hatalom összefonódását, ennek a rendszernek a kiszolgálóit és működtetőit, azaz a pszichiátereket, a pszichológia „tudományát”, a freudizmust, és az egyre embertelenebb elnyomó intézményeket, mint például a börtönöket és a klinikákat, melyek hatalmi szempontból azonos funkciót töltenek be. A tudás diskurzusából pedig később politikát csináltak, ezzel mintegy előfutárként megelőzve például a totalitárius ideológiákat és rendszereket, amelyekben emberek milliói haltak meg – mindezt a „humánusabb tudomány és intézmények” égisze alatt.

Foucault egyik mesterműve, a Fegyelem és büntetés

A tudás hatalom, avagy a tudományból lett társadalmi kontroll

Foucault első mesterműve 1961-ben jelent meg, magyar fordításának címe A bolondság története a klasszicizmus korában. Ebben a munkájában megkérdőjelezi a téves közfelfogást, miszerint napjainkban a mentális betegségekkel küzdő embereket sokkal humánusabb módon kezelnék (a pszichiáterek, pszichológusok és a hatalom). Lerombolja azon illúziót, hogy az évszázadok során az orvostudomány egyre fejlettebb gyógyszerekkel és a maguk egyre magasabb képzettségével gondoskodnak a beteg emberek jobb létéről, gyógyulásáról. Foucault kifejti, hogy a középkor végén, a reneszánszban mérföldekkel emberségesebb volt a hozzáállás a ma mentálisan vagy pszichológiailag sérülteknek bélyegzett emberekhez, akiket akkoriban még csupán különbözőnek, „másnak” gondoltak, ma pedig ezt a másságot mindenféle megbélyegző címkével illeti a pszichológia. Amíg az oly sokszor korholt középkorban még tulajdonítottak némi bölcsességet a bolondoknak (ahogyan a hivatásosoknak is, mint az udvari bolondoknak, akik szellemességgel és szórakoztató képességekkel is rendelkeztek), akik szabadon mozoghattak a társadalomban, addig a 20. század felé közeledve egyre inkább a karanténba zárás, a társadalomtól való elzárás jellemezte az attitűdöt egészen a koncentrációs táborokba hurcolásig. A náci emberiségellenes bűncselekményeket, tömeges emberöléseket pedig történészi dokumentum-kimutatások szerint már az 1930-as években doktrinálisan és előfutárként megalapozta a medikalizáció és mentális intézmények, pszichológusok és pszichiáterek tevékenysége, s éppúgy közrejátszott a klinika mint intézmény a kommunista rémtettek embertelenségében. Például a nürnbergi perben pszichiáterek egész gárdája került elő, akik nem véletlenül voltak kulcspozíciókban a náci rezsimben: már jóval Hitler politikája előtt azt fejtegették, hogy például a „melankólikus depressziós” embereknek, akik „érdemtelenek az életre” (sic!), a pszichiáterek joga és kötelessége (sic!) megrövidíteni az életüket. (Bleuler, Eugen, 1936: „Die naturwissenschaftliche Grundlage der Ethik”. Schweizer Archiv Neurologie und Psychiatrie, Band 38, Nr.2, S. 206). A politikai rémtetteket pedig mindig megelőzte a pszichológia és pszichiátria, mint alább kifejtésre kerül.

Foucault történelmi tanulmánya rávilágított arra, hogy a 17. század közepén megváltozott a mentálisan beteg emberekhez való viszonyulás. Akkortól kezdtek intézményesen és orvostanilag foglalkozni a bolondokkal, illetve elzárni őket a közösségtől. Ez volt az a fordulópont, amikor a másságot már egyre kevésbé tolerálták és inkább gyógyítandó betegségként kezelték (vö. későbbi uniformizálás, a társadalmi sokszínűség eltörlése, asszimiláció, népirtások).

Foucault következő nagy művében, az 1963-ban megjelent A klinika születése, kifejti szisztematikusan, hogy az orvoslás módszere idővel nemhogy egyre humánusabb lett volna, hanem a kezelt beteg egy dehumanizált, személytelen munkaalannyá vált (megj.: a nácizmus és egyéb rendszerek alatt még kísérleti alanyok is lettek emberek az „orvoslásban”), mellesleg ez volt az a kor (a felvilágosodás kora), amikor az emberi lelket leválasztották a személyről és puszta materialista szemlélet vette át a helyet.

1975-ben Foucault publikálta talán addigi legfontosabb művét, amelynek angol címe Discipline and Punish (Felügyelet és büntetés), magyarul viszont nehéz találó fordítást alkotni hozzá. Egyrészt a discipline úgy az angolban, mint latin eredetű nemzetközi jelentésében, jelenti a diszciplínát mint „tudományág”-at, mellyel Foucault is behatóan foglalkozik az orvoslás és pszichológia erejéig, másrészt jelenti a „fegyelem” és az ezzel összefonódó kontroll (felügyelet) szavakat. Ebben a művében a börtön történetét vizsgálja, amely egyben egy metafora is a modern társadalmakra. A discipline szó az angolban így egyszerre kifejezi Foucault filozófiai felvetését: a tudomány és kontroll (hatalom, irányítás, felügyelet) összefonódik.

A modern állam egyre hatékonyabban tudja kontroll alatt tartani polgárait. Foucault a középkortól vizsgálta a hatalom fejlődését és fő alapvetése, hogy a modern hatalom egyre kevésbé fizikailag, viszont annál tetemesebb pszichológiai behatással irányítja polgárait. Példának hozza Bentham brit filozófus Panoptikonját, egy kör alakú börtönt egy őrtoronnyal a közepén, amelyben a rabok nem láthatják az őröket, így nem lehetnek biztosak, mikor és hol figyelik meg őket, ezáltal permanens megfigyelés érzetét keltik bennük, s ez a feltételezett állandó felügyelet pszichológiailag kiváltotta a szükségességét a börtönőrök fizikai ellenőrzésének is akár. Foucault kulcskérdése ez a pszichológiai önfegyelmezés és önkontroll („fogoly vagy s egyben foglár” – Illyés Gyula), amely a modern hatalom alapja, s nemcsak a fegyenctelepeken működik, hanem az egész modern társadalmi élet minden területét áthatja a hatalom ezen formája. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. versében is megfogalmazza ezen gondolatokat: „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van / nemcsak a puskacsőben, / nemcsak a börtönökben,” majd ezen fizikai fegyelmező eszközökről ő is áttér a pszichológiaira: „hol zsarnokság van, ott van / jelenvalóan / mindenekben,” (Foucault szerint a hatalom tulajdonképpen nem is felülről jön, hanem szétáradt formában jelen van mindenütt) ... „nemcsak a szögesdrótban / [...] szögesdrótnál jobban / butító szólamokban”, vagy például a hatalmi kontrollt már mi magunk alkalmazzuk önmagunkon: „bilincseit a szolga / maga így gyártja s hordja”, a polgárok egyben egymás megfigyelői is és mindannyian szolgálják a hatalmat: „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban”, s Foucault azon gondolata is megjelenik, hogy az emberek magukévá teszik a hatalom pszichológiai eszközeit és alkalmazzák önmagukon, egymáson, ezzel a hatalmi kontroll hatékonyságát növelve: „belőled bűzlik, árad, / magad is zsarnokság vagy”.

Az állandó és mindent átható megfigyelés pszichológiailag károsan hat Foucault szerint az emberek egyéniségére és növeli a konformitást, a megalkuvó és önfeladó behódolást a hatalomnak. Nem meglepő, hogy ez a motívum megjelenik a legtöbb disztópiában, ahol a hatalom szellemileg, pszichológiai eszközökkel szerez érvényt. Foucault dinamikus normalizációnak nevezi azt a jelenséget, hogy az emberek egymáshoz hasonlatosan gondolkodnak, cselekednek, tömegesednek, titkolják szexualitásukat abból való félelmükből, hogy ha egyéniségükkel kitűnnek a tömegből, akkor retorzió éri őket, megbélyegzés és büntetés; a pszichológia „tudománya” pedig mással sem foglalkozott és foglalkozik, mint a normalitással (= tömeg = kontrollált közeg) és az attól eltérő másság (rendszeridegen) medikalizálásával annak érdekében, hogy társadalompolitikát csináljon a deviáns vagy a mindenkori PC jelzőkkel s a mindenkori politikai hatalmi érdekeknek megfelelően ezáltal kirekeszthetővé, elzárhatóvá, felügyelet alá helyezhetővé minősítse a nemkívánatos elemeket (a klinika mint hatalmi intézmény, ahová nem gyógyulni járnak, lásd Széchenyi mint rendszeridegen halála az elmegyógyintézetben, vagy akár József Attila „kezelése”), vagy ha az adott politikai felállás úgy kívánja, akkor koncentrációs táborokba deportálhatóvá tegyék (például a homoszexuálisokat a nácizmusban, ahol Mengele haláldoktor mögött ott állt az egész orvostudomány és pszichológia mint a társadalmi előítéletek és kirekesztések legelső szítói a medikalizáló társadalompolitikai mivoltukkal egészen a 18. század óta).

Foucault rávilágított, hogy a fent említett dinamikus normalizáció alapjaiban antidemokratikus, mert a szabad akarat és az önálló gondolkodás felszámolását eredményezi, illetve elnyomja a spontán és váratlan viselkedést, amely politikai hatalmi szempontból éppen a megkívánt cél.

Foucault a napjaink „humánusabb börtöneit” is darabokra szedi. Érvelése szerint a régi idők nyilvános kivégzéseivel azért hagytak fel, mert a társadalom szimpátiáját is kiválthatták és lázadásokhoz, mozgalmakhoz vezethettek; manapság pedig a kívánatlan szemek elől elzártan történik a kivégzés, ezzel megelőzve a társadalmi ellenállást a hatalomnak.

Több kötetes műve, A szexualitás története, 1976 és 1984 közt jelent meg. Ez alkalommal leszámol azzal az illúzióval, hogy napjainkban a szexualitásunk felszabadult, kiteljesedett, nyitottá és elfogadottá vált. A babiloni, görög és római felfogás liberálisabb volt napjainkénál (például a homoszexuális aktusok tolerálva voltak a görög katonák közt is, a római orgiák kevésbé voltak kontrollálva, olykor még államilag is előmozdították), sőt még a középkor sem volt oly mértékben sötét, mint amilyennek próbálják lefesteni. A 18. századtól ugyanis a szexualitást a mentális betegségekhez hasonlóan és hasonlítva elkezdték orvostanilag és pszichológiailag vizsgálni, amelynek következménye lett többek közt a homoszexualizmust gyógyítandó betegségnek, elferdült hajlamnak, mentális betegségnek, a társadalomból kivetendőnek tartani. Itt kiegészítendő Foucault megállapítása azzal, hogy dokumentálható módon az orvostan és pszichológia ezen – tudománytalan és inkább társadalompolitikai, hatalompolitikai – megállapításai vezettek a homoszexuálisok deportálásához a nácizmusban, a hitleri gondolat tehát már ebben a díszes kompániában megfogalmazódott, s mind a mai napig nem áll le a pszichológia diskurzusa és bizonyos ágazatai a társadalmi uszítással, megbélyegzéssel, kontroll szerepével, tudománytalan és társadalompolitikai elköteleződésével, igaz, mindezt modernebb formában teszi.

Foucault filozófiája és kutatása kitér más társadalomirányító és -befolyásoló intézményekre is, mint az iskola és a média, amelyek a többi intézményekkel együttesen alkotnak egy nagy rendszert: a panoptikus társadalmat, amelyeket a nyugati modern társadalmakkal azonosít (de ide vehetjük még a totalitárius rendszerek összesét). Ebben a modern társadalomban a hatalmat kiszolgáló, társadalmat irányító és diszciplináris karrierek épülnek az orvoslástan és a pszichológia „tudományos” autoritása alatt. Rávilágít a modern társadalom milyenségére: meg vagyunk győződve róla, hogy napjaink társadalma szabadabb és humánusabb a réginél, holott az ellenkezőjét mutatja ki Foucault történészi és filozófiai megvilágítása. Elveti a freudizmust, amely a pszichológia egyik alapja, s önmagában megérne egy bővebb kifejtést.

A pszichológia és társai: a kontroll-ál-tudomány és politikai következményei

Habár Foucault maga visszautasítja, hogy a pszichológia klasszikus értelemben vett áltudomány volna, de alapjaiban kérdőjelezi meg a pszichológia tudományos státuszát és egyértelműen közli publikációiban és interjúiban, hogy a pszichológia egy sor másik embertani diszciplína mellett nélkülözi az emberi test (és lélek) precíz, tudományos leírását, amely a valóságot írná le, hogyan működik az emberi test, ehelyett inkább az embert mint biorobotikus személytelen konstrukciót vizsgálja materialista szemmel, amely az adott hatalmi rendszernek (vagy akár gazdaságinak, mint a kapitalizmus) hasznot hajthat, s ezen humán erőforrás (nem ember, hanem erőforrás!) megfelelő kontrollálásához és gazdasági maximalizálásához, hatalmi konformitásához, normalizálásához egyfajta távirányítót, parancsnyelvet ad a pszichológia. Ezt hívja Foucault „a test politikai technológiájának”, tehát az emberi test objektív leírása helyett a pszichológia és testvérdiskurzusai azzal foglalkoznak, hogy az emberi test milyen állapotban jó a hatalom számára, hogyan lehet kontrollálni. Egy hasonlattal élve: a csillagászat (természet)tudomány, mert azzal foglalkozik, hogy a Szaturnusz gyűrűinek milyen fizikai jellemzői vannak, tárgyilagos leírást ad róla, de azzal a kérdéssel már nem foglalkozik, hogy „jó-e, hogy a Szaturnusznak gyűrűi vannak és hogyan lehetne gazdasági hasznot hajtani belőlük?”. A pszichológia (és orvoslástan) viszont nem a homoszexualizmus vagy az egyéb szexualitás (ún. „perverzió, deviancia”) objektív, tudományos vizsgálatával foglalkozik, hanem szubjektív társadalmi értékítéleteket gyárt a 18. századtól kezdve az ilyen „testtel” rendelkező emberekről, akiket a megfelelő kategorizálás legyártása után mint társadalmi csoportot irányításuk alá vehettek és a politika eszközévé, birtoktárgyává lett az emberi test ezen diszciplínákon keresztül, amely következménye fentebb már kifejtésre került. A pszichológia tehát diszciplináris eszközökkel hatalomtechnológiai funkciót lát el az ember hatékonyabb kontrollálása érdekében. Foucault discipline-jét egy kis iróniával vegyítve, új szóalkotással lehetne kontroll-ál-tudomány-nak is fordítani, hiszen a tudományos jelleg nyomokban fellelhető benne a kontroll (hatalom) szolgálatában, de épp emiatt veszti el hiteles tudományosságát (objektivitását) s nehéz eldönteni, áltudomány-e. Mindenesetre maga Foucault se tűnik egyöntetűnek a kérdésben, hogy a pszichológia végtére milyen kvalitással bír.

A 17. század előtti korokban az emberi élet és szabadság, a test fölötti önrendelkezés jogát a hatalom főként fizikai eszközökkel kontrollálta, de a valláson és hatalmi lerakatán, az egyházon keresztül az emberi lelket sajátították ki. Akkoriban az állam és az egyház összefonódott, a címke pedig az „eretnek” vagy épp „boszorkány” volt a hatalmi szempontból nem kívánatos személyekre. A szekularizáció (állam és egyház elválasztása) kezdete durván a 17-18. századra tehető (nálunk II. József kora), amikorra az egyház hatalma már lehanyatlott és felváltotta a felvilágosodásnak nevezett materialista konglomerátum, amely az emberi testet lélekmentesítve mint biológiai konstrukciót sajátította ki és vallási intelmek, tanítások, szabályozások helyett „tudományos” alapokra térve alakították ki azt a társadalom-kontrollt, amelyben „az eretneket” felváltotta „a perverz” és „a deviáns”, illetve „a bolond” helyébe „az elmebeteg” lépett; ami pedig régen szodómia volt, az homoszexualizmus és zoofília lett (a pszichológia régi álláspontja szerint gyógyítandó perverziók). A szexualizmus tudományos tanulmányozása Foucault megnevezése szerint a scientia sexualis korának eljövetelét fémjelzi, amelynek folyamatosan visszatérő jellemzője, hogy politikai célokat aknáztak ki „közegészségügy” címszó alatt (innen a klinika eredete, amely a közegészségügyre még joggal hivatkozó lepraházak karanténjából alakult ki, de már azzal a különbséggel, hogy megbélyegzett csoportokat vettek el családjuktól, akik egyébként nem feltétlenül voltak ártalmasok, mint ahogyan a homoszexualizmus sem közveszélyes), és az egész scientia sexualis jelensége összefonódott az állami rasszizmus és szélsőjobboldali ideológiák megalapozásával, támogatásával Foucault szerint.

Történelmileg is igazolható Foucault állítása. Amíg a lelket központba állító és kisajátító római katolikus egyház azon folytatott vitát a 16. században, hogy vajon az amerikai indiánoknak ugyanolyan lelkük van-e, mint a fehér embernek, s indokolható-e kipusztításuk, addig a szekularizáció után a materialista megközelítés az emberi testet vizsgálta biológiai szempontból és Darwin korában megfogalmazódott az evolúció tudományos elmélete az emberi test eredetéről. Ezen alapvetésekből kiindulva, de eltorzítva, kiforgatva megalkották a szociáldarwinizmus és az emberi fajok ideológiáját – ismét tudományosnak tűnő diszciplínákat megalkotva, mint például az eugenetika (fajnemesítés, fajegészségtan az emberre vonatkoztatva). Ezen diszciplínák („tudományágak”) politikai, társadalompolitikai céljai és az állami rasszizmus megalapozásában és kivitelezésében kontinentális szinten Ausztráliában bontakoztak ki, hogy az őslakos népességet kontroll alatt tartsák (discipline mint „felügyelet, kontroll”). Az ausztrál őslakos férfiak a fehér betolakodók áldozatául estek, a nőket megerőszakolták és az ilyesfajta keveredésből származó ún. félvér gyerekeket vizsgálták az eugenetika orvosai, embertani szakemberei, akik méricskélték fejméretüket és antropológiai jellemzőiket, táblázatokat készítettek róla, hogy melyik őslakos egyed a telivér, félvér, negyedvér, sőt volt nyolcadvér is, matematikai számításokat is végeztek arról, hogy a negyedvért például hányadvérrel kell párosítani, hogy az utód megfelelő mértékben fehér legyen, a fajnemesítés pedig azt jelentette, hogy kifehéríteni az őslakosokat és ezáltal asszimilálni genetikailag a fehér Ausztrália társadalmába. Az ausztrál őslakos gyermekeket erőszakkal, állami hatalommal elvették családjuktól ezen az alapon és messzi gyűjtőtáborokba szállították (itt is megjelenik a társadalomtól való elzárás, a karantén, a klinika-jelleg), ahol keresztény hitre térítették és rájuk erőltették az európai szokásokat és az angol nyelvet (tucatjával haltak ki az őslakos nyelvek), mindezt pedig ismét az őslakosok életének tudományos alapon való „humánusabbá” tétele címszó alatt, ugyanis fővédnököket neveztek ki, akiknek a protektorátusa alatt 1890 és az 1960-as évek között 100.000 ausztrál őslakos életét, családokat tettek tönkre a gyermekek örökre elszakításával, amelyből Robert Manne ausztrál történész becslése szerint legalább 30.000 gyermek volt áldozat, jelentős hányaduk szexuális bántalmazást szenvedett el a táborokban. Ezen gyermekek tömegeit hívják az elrabolt generációknak (the Stolen Generations).

A közismert példa, hogy a nácizmusban is az árja faj és egyéb faji felsőbbrendűségi kérdésekkel foglalkoztak tudományosnak tűnő alapon, s a koncentrációs táborokban Mengele orvos küldte halálba emberek tömegeit, nem az egyedüli eset. Dél-Afrikában a második búr háború idején (1899-1902) a britek ismét a szociális körülmények javítása és a humánusabb emberi törődés címszava alatt (mindez dokumentumokban szöveges formában fellelhető) koncentrációs táborokat hoztak létre a búrok és az afrikai őslakosok számára, akik politikailag és hadászatilag más térfélen álltak, majd a brit tábori orvosok megjelenése után az élelmiszerbe méreg került, a tábori közegészségügy pedig olyan rossz volt, hogy a teljes búr népesség egyhatodából, amely 1901 szeptemberéig már 34 koncentrációs táborban nélkülözött élelmiszert és közegészségügyet, 28.000 meghalt, köztük 26.000 nő és gyermek, 22.000 gyermek pedig 16 évnél fiatalabb volt, amíg a fekete afrikaiak halálozási száma pontatlan, mert jelöletlen tömegsírokba hányták őket. Az orvosok szerepe és gondatlansága, sőt még a szándékolt hozzájárulásuk is felvetődött gyanúként.

Kriminológiai szempontból is kijelenthető, hogy a hatalom nem feltétlenül bűncselekmények elkövetéséért büntetett börtönökkel, hanem társadalmi és politikai kontrollt gyakorolt a törvényesség leple alatt, amikor például egész fegyenckontinenst létrehoztak Ausztráliában és a Norfolk-szigeten az amerikai gyarmat és büntetőtelepek elvesztése után, ahol brutális bánásmódban korbácsoltak halálra embereket számos büntetőtelepen olyan apró vétségek miatt, amiket az ipari forradalom nyomorában élő Nagy-Britanniában követtek el: kisebb lopások, élelmiszer és ruhadarabok lopása már elég volt a 7 évre történő Ausztráliába deportáláshoz, de gyakori volt a 14 éves, sőt az életfogytiglannal büntetés („for the term of their natural lives”). Egy kis ruhadarab ellopása elég volt ahhoz, hogy a 13 éves Mary Wade-et akasztásra ítéljék 1789-ben, enyhítés gyanánt pedig Ausztráliába deportálják büntetőtelepre (ez a 13 éves lány volt a legfiatalabb fegyenc). A fegyencek egyharmada ír volt, ami mutatja, hogy politikailag nem kívánatos személyeket a törvényesség eszközével kitelepítettek Írországból (angol-ír ellentét), azzal a járulékos körülménnyel pedig, hogy a pitiáner „bűncselekményekért” deportált nők körében a szexuális erőszak mindennapos volt, az ausztráliai brit autoriter kormányzat nem törődött hathatósan.

Ezekből a példákból is látszik, hogy a hatalmat nem maguk a bűncselekmények és azoknak a milyensége, társadalmi súlyossága, az emberek védelme érdekelte, hanem bizonyos csoportok kriminalizálása a hatalmi kontroll érdekében, ugyanúgy, mint ahogyan az orvoslástant és a pszichiátriát is hatalmi eszközként használták a fent leírt módon.

A pszichológia mint a normalitás ámokfutása

A klinikán keresztül a kezelt páciensek „gyógyítási” módjától itt most tekintsünk el (a nem-materiális lelket/szellemet gyógyszerekkel, azaz materiális eszközökkel gyógyítani lényegében olyan, mint a materiális alapú vírusfertőzést ráolvasással, vallási mantrákkal gyógyítani). Az is megérne egy részletezést, hogy Széchenyi mellett gondolkodók tucatjai, akik politikailag vagy egyéb okból nemkívánatosak voltak, mind elmegyógyintézetbe kerültek és ha épp nem ott haltak meg, akkor sem sokkal élték túl (József Attila). A pszichológia a következő gondolkodókat címkézte mentálisan sérülteknek: Newton (itt megjegyzendő, hogy Galilei valószínűleg azért „nem volt mentálisan beteg”, mert róla még az egyház gondoskodott, hogy visszavonja tanait, később pedig a pszichológia vette át az egyház feladatát, amikor el kellett lehetetleníteni embereket, mint József Attilát, akinek a költészeti támogatására nem, de a klinikai kezelésére bőségesen áldoztak „barátai”), Beethoven, és van Gogh is elmebetegek voltak egy pszichológiai szaklap szerint.

Az elmebaj, vagy mentális betegségek különös természete a következő módon jellemezhető:

Míg a testi betegségek fenomenológiai jellemzői függetlenek annak a közösségnek a társadalmi, gazdasági és politikai szerkezetétől, amelyben megjelennek, mindez nem mondható el az úgynevezett elmebetegségekről. A pszichoszociális betegségek megnyilvánulási formái ugyanis változnak a műveltségi, társadalmi, gazdasági, vallási és politikai tényezők függvényében.

(Szasz 81)

Ebben a megfogalmazásban benne van az egész lényegisége és milyensége a pszichológiának és megállapításainak: milyen tudomány az, amely megállapításai mint forgószélben szélkakas mozognak a politikai szelek irányában? A kulturális és vallási különbségekről már nem is beszélve, honnan veszi a jogalapot a pszichológia, hogy megmondja, mely kultúra a sztenderd viselkedési alap, amely a normalitást adja? A pszichológia elvégre visszatér feladójához, Freudhoz, aki a normalitást a szexualitásban az Ödipusz-komplexussal adta meg, ami azt jelenti, hogy a csecsemő, illetve a kisgyerek normális fejlődésének elengedhetetlen része (sic!), hogy szexuális vonzalmat érez anyja iránt, amíg apját riválisnak tartja és kasztrálási félelme van, a kislány esetében pedig péniszirigység. Freud ezen magasztos gondolatai a normalitásról az Álomfejtés című könyvében jelenik meg, azonban a gyermeknek az anyjával való szexuális aktusa mint álom már a Talmudban megjelenik, amelyet vallási és így normalitásbéli alapul vehetett Freud – a saját származási hátterét figyelembe véve. Ahogyan a Biblia is csak egy kultúrkör, úgy a Talmud és bármely más vallási mű csak bizonyos civilizációk sajátosságaira íródott és hatott, semelyik nem lehet alapja bármilyen univerzális emberi lélekminőségnek, lélekleírásnak vagy lélektannak.

Hogy mi a normális, mi az egészséges, azt Freud 1905-ös Három értekezésében leírja, s ez a pszichológia atyja:

A csecsemő, ez az aranyos kisbaba, polimorf perverz szörnyeteg, szadista-mazochista ösztönlény, orális és anális kéjvággyal, szörnyű agressziókkal telítve. Három lehetőség áll előtte: a perverzitás, a neurózis, esetleg a normális nemi élet [értsd: Freud szerint ez a szexuális vonzalommal kezdődik az ellenkező nemű szülőhöz gyerekként].

(Benedek, n.p.)

A pszichológia atyja különös családi hagyományokkal és örökletes genetikával rendelkezik: már Freud apja is gyermeket molesztált, maga Freud kapcsán is felmerül a lánya iránti szexuális abúzus, unokájának életrajzi művéből pedig kiderül, hogy 30 gyermeket nemzett tetemes számú szeretőjének, amelyek közül 6 lányáról festett meztelen képeket. Mindemellett Freud egész munkássága vitát képez mind a mai napig. Néhány mű megemlítendő a teljesség igénye nélkül, csak a szemléltetés kedvéért (magyarra természetesen le nem fordították, így a címük erejéig azt itt megteszem):

Richard Webster (1995): Miért tévedett Freud: Bűn, tudomány és pszichoanalízis. Basic Books.

Robyn M. Dawes (1994): Kártyavár: a mítoszra épült pszichológia és pszichoterápia. The Free Press.

E. Fuller Torrey (1992): Freudi csalás: Freud elméletének veszélyes hatása az amerikai gondolatra és kultúrára. Harper Collins.

A pszichológusok és pszichiáterek ábrázolása a filmművészetben nem csoda, hogy az agresszív, arrogáns, vagy éppen a kétkedéssel fogadott furcsa figurák alakját öltik, némely esetben pedig groteszk és torz jellemekkel ábrázolják őket, akik sokszor saját magukból kiindulva, projektálva analizálnak másokat, ahogyan Freud egész életműve se épült másra.

Ha valaha is bármi komolyan vehetőt és hasznosat adott a pszichológia az emberiségnek, akkor az az a tanulság, amelyet nyerhetünk egy politika és társadalom-kontrollja szolgálatába állított félresiklott tudomány túlkapásaiból, az objektivitást nélkülöző társadalmi előítéletek és kirekesztés, címkézés tudományos köntösbe burkolásából és következményeiből.