Jelen kutatásom eredménye azt vázolja fel, hogy a főváros szavunk eredeti, nyelvtörténeti alakjának szándékos félrefordítása az írástudók közreműködése által miként volt hivatott alapjaiban meghamisítani a kora Árpád-kori magyar állami berendezkedést és szakrális központot, amely máig ható tévedést és zavart eredményez mind a tudományos elképzelésekben, mind pedig a köztudatban. Ahogy a történettudomány művelői elmulasztották vagy éppen fel sem figyeltek a nyelvészeti, filológiai, fordítási tényezőkre az oklevélhamisítások kapcsán, úgy a nyelvészet is adósa maradt a zavaros történeti elképzelések számára egy olyan lehetséges nyelvi megoldás felkínálásában, amely egy csapásra magyarázatot ad az eddig vitás kérdésekre. Az eredmény adott: egy szó félrefordítása és eredeti, helyes értelmezése a magyar történeti topográfia és történelem újragondolásának szükségességét vonja maga után, kifejezett tekintettel Esztergomra, Óbudára és Székesfehérvárra. Mindezen eredmények csupán kiegészítésül, kifejtésül, megoldási kísérletként szolgálnak a már évszázadokra visszanyúló kutatási problémakörhöz.

Szent István és Gizella egyházi alapítása Óbudán. Valóban István alapította és tényleg Óbudán? (A Képes krónika egyik képe)

 

Bevezetés: a problémakör, kutatástörténeti áttekintés

Már a 18. századtól nyomon követhető a középkori Magyar Királyság fontos hatalmi és egyházi központjai, neves helyszínei utáni terepkutatás. Amióta csak megjelent nyomtatásban Anonymus krónikája 1746-ban, megkezdődött a kutatás Árpád fejedelem sírjának fellelése érdekében a krónika és a középkori határjáró oklevelek alapján a mai Óbuda területén. Már e kezdeti időszakban politikai visszhanggal társult a nemzeti üggyé vált kutatás; az akkori Habsburg idők hatósága politikai ellenállást látva a mozgalomban, betiltotta a további kutatásokat (Bertalan 1976, 31). Az oszmán és Habsburg együttes pusztítása és várrombolása után nemcsak várainkat tették földdel egyenlővé, nemcsak Óbuda pusztult el, hanem teljesen eltűnt az egyházi helyszínek közül pálos kolostoraink nagy része, amelyeket a török kiűzése után visszatérő keresztények mindhiába próbáltak megtalálni, és az oly jelentős Fejéregyháza – Alba Ecclesia – is, amelyet Anonymus és más források szerint Szent István alapított Árpád fejedelem sírhelyének helyszínén, Attila király városának közelében, amelyet a magyarok Budavárának neveztek. A magyar királyi koronázó bazilika és királyaink temetkezési helye szintén eltűnt a történelem viharaiban, először csupán 1848-ban véli megtalálni Érdy-Luczenbacher János a mai Székesfehérvár területén – ismét politikai összefüggésben történt kutatás alkalmával (ide kattintva olvasható az erről szóló kutatásom), királyaink állítólagos csontjait pedig napjainkban is lázasan igyekeznek azonosítani Mátyás király fiának genetikai mintái alapján, ez alkalommal sem mentesen a politikai visszhangoktól – jegyezzük meg, a kutatástörténetet végigkísérő politikai élnek ellenére minduntalan elhangoznak a kutatás tárgyát érdektelennek, jelentéktelennek minősítő hangok.

Óbuda és a Margit-sziget középkori oklevelekben említett számos jelentős objektumát – például az esztergomi érsek nyaralóját, várát – régészetileg nem tudták hitelesen igazolni a ma ezeknek nevezett helyeken, kora Árpád-kori uralmi központok helyei szintén ismeretlenek régészetileg a mai főváros területén (Melis 291). Ezen kívül elismert kutatók, a tudomány művelői régóta hiába próbálták azonosítani Árpád fejedelem sírját, Alba Ecclesia romjait, amelyet hol a Bécsi úton kerestek, hol a 19. századi Henszlmann Imre egy óbudai téglagyár romjaiban, hol pedig levéltárosok az Üröm-hegyen az 1778-as Felkis-térkép alapján a via magna strigoniensis [esztergomi nagy út] és egy, a térkép alapján hegytetőre telepített gémeskút (sic!) között. Összefoglalóan a 19-20. századi kutatás eredményeit tekintve, Óbuda hivatásos kutatóinak végeláthatatlan kavalkádja, úgymint csak a legismertebbek közül Rupp Jakab, Rómer Flóris, Zsigmondy, Vásárhelyi Géza, Némethy Lajos, Tholt Titusz, Gárdonyi Albert, Bártfai Szabó László, Garády Sándor, Lux Kálmán, Bertalannéval az élen – a maiakat nem is említve – csak egymásnak ellentmondó megállapításokat tettek a középkori Óbuda kutatása kapcsán, számos Árpád-sírt, tucatnyi Alba Ecclesia-t vélve megtaláltnak. A Lux-Horváth-Garády trió az óbudai prépostság romjainak tekintette azokat az aquincumi római romokat, amiket Csemegi József az óbudai királyi várnak nézett, majd ugyanezt Bártfai a klarissza kolostorral azonosította, s ha mindez nem elég, az egyik kétségbe vonta a másik régészeti hitelességét a középkori leletanyag odaszállításának feltételezésével (Bertalan 1976, 32).

Meggyőző tudományos eredmények híján politikai akarat is mutatkozott a mai Óbuda történelemgyártásához: Budapest Főváros Tanácsának 1882-es közgyűlési 107-es határozata elrendelte, hogy a római romterületen ne csak római leleteket, hanem a honalapító Árpád sírját is találják meg a többi középkori objektummal egyetemben (Bertalan 1976, 32). Mivel ilyenre nem került sor, a probléma megoldása a szocialista korszakig váratott magára. A II. világháború utáni óbudai lakótelepek építése során nem végeztek megfelelő feltárási munkálatokat, amelyre hivatkozva állítja máig a tudomány, hogy Óbuda gazdag középkori maradványai megvoltak, de sajnálatos módon a modern óbudai építkezések áldozataivá váltak – Árpád sírjával együtt. Így kell bizonyíték és mindenféle lelet nélkül középkori magyar történelmet vizionálni egy városnak, amelyben soha addig meggyőző bizonyítékot nem tudott felmutatni a tudomány az aquincumi római maradványokon kívül.

Máig bezárólag nemhogy oklevelekkel, de sem korabeli hadmérnöki városmetszetekkel, sem egy középkori magyar lópatkó felmutatásával nem tudták hitelt érdemlően rábizonyítani a középkori Óbuda létesítményeit a Zichyk Fő terére, az Alt Ofen vagyis Ópest néven futó egykori településre, illetve a Duna árterébe és mocsaraiba az óbudai király(né)i várat – ma is őrzi a terület jellegének emlékét például a Mocsárosdűlő név. Jóllehet a középkori Óbuda azonosítását a mai helyszínre Bártfai baklövését megismételve Bertalanné ugyanazzal az Ungarische Chronica-ban megjelent Dilich-féle Óbuda-metszettel követte el, a BTM történészei az előbb említett neveket úgy tekintik jeles elődöknek és hiteles tudományos alapvetésnek az azonosításukat, hogy közben ugyancsak a Dilich-metszet alapján az Óbuda romjait máshol kereső alternatív kutatókat azzal igyekszenek cáfolni, hogy hiteltelen fantáziametszetről van szó Óbuda kapcsán. A jeles kutató előd Bertalanné kezében válhatott csak hitelessé a metszet, amelyet – mint az alábbi képről látható – a Hajógyári-szigetről azonosít és az Árpád híd–Zichy Fő tér–Kiscelli utca háromszög síkságára vizionál egy egész hegyet az óbudai várral, nem mellesleg a metszeten kelet-nyugati fekvésű és az oklevelekben is hegyoldalban említett várost gond nélkül azonosítja az észak-déli irányban elnyúló, síkon fekvő mai Óbuda leleteivel.

Bertalanné „John Herta”, Óbuda jeles kutatója szemlátomást azt akarja elhitetni a publikummal, hogy az Árpád hídnál egy hegy volt, rajta Óbuda várával; talán egyszer volt, hol nem volt... (Kép forrása: Bertalan 2004, 55)

 

A máig eredménytelen és egymás közt is vitatott tudományos eredmények szülte amatőr kutatási vonulat szintén kutatta a kérdéses helyszíneket már a 20. század eleje óta: mikor a legismertebbek közül Sashegyi Sándor a Pomáz környéki Holdvilág-árokban Árpád sírját, mikor pedig Noszlopi Németh Péter az óbudai romokat Pilismaróton (lásd a könyvét: Az Árpád-kori Buda nyomai a Pilisben). Napjainkra az amatőr kutatók tumultusa – melynek spektruma a zenész Szörényit is magába foglalja –, Erdő Péter érsek megnyilatkozása és a tudomány hivatásos művelőinek attitűdje együttesen tették nevetségessé a témát, úgymint: 1) egy bizonyos amatőr kutató egészen odáig ment, hogy a Bécs melletti Bad Deutsch-Altenburg-ban véli felfedezni Árpád sírját Szent István óbudai főegyházával, 2) amíg Erdő Péter érsek, aki a feje a legtöbb régészeti ásatást megakadályozó hazai egyháznak, a „piliskedő” neologizmusával szándékozott hitelteleníteni azokat, akik a Pilisben feltételeznek magyar királyi székhelyet, holott maga az esztergomi érseki (és királyi) székhely, Esztergom is a Pilisben van, ahogyan a visegrádi egykori királyi székhely is (az új keletű Visegrádi-hegység elnevezés kapcsán vö. a benne található Pilisszentlászló és Pilismarót elnevezést); 3) végül a tudományosság részéről a mára már feltárt visegrádi palota létezését egykor tagadó MTA-s Varjú Elemér, aki a palotáról író Bonfinit egyenesen hazudozónak nevezte, egy székesfehérvári római szarkofágban, amelyet a tudományos közlés szerint szarvasmarhák itatóvályújaként hasznosítottak, ismerte fel – Szent István nyughelyét! Derék akadémikusainkról így emlékezik meg egy várostörténeti kiadvány a visegrádi palota kapcsán, amely feltárását egy amatőr kitartásának köszönhette:

A történettudomány képviselői, akik olvasták és ismerték a korabeli szemtanúk leírását, túlzónak és hiteltelennek tartották a csodapalota létezését. Varjú Elemér, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, az Archeológiai Értesítő szerkesztője, számos történelmi és régészeti munka szerzője még ezen is túlment, mert nemcsak hiteltelennek, hanem egyenesen hazudozónak minősítette Antonio Bonfini és Oláh Miklós megemlékezéseit és az egykori palotát a képzelet birodalmába utalta. Schulek János fanatizmusa és rendíthetetlen kitartása kellett ahhoz, hogy hosszú évtizedek tapasztalatai alapján kulcsot kapjon a nagy kérdés megoldására. (Cseke 272)

Van probléma tehát minden területen, de az igazi probléma az, hogy ezek nem elvont tudományos kérdések, mert amennyire közönnyel tekint saját széthordott múltjára az ország lakossága, olyannyira vált érdektelenné saját jelene és országa iránt és a valós történelmi öntudat hiányában jövőjére is csak jelen szervilizmusával tud tekinteni, idegen hatalmaknak hajlongva, ahelyett, hogy megpróbálna független és gazdag múltjából példát merítve saját adottságaira, képességeire, lehetőségeire alapozva talpra állni végre. Jelen kutatásom egy olyan jelentőségű történelemhamisítás nyelvi úton – szándékos félrefordítással – is véghez vitt megvalósítását mutatja ki, amely a múlt mindenkori jelenformáló erejét felhasználva, múltat meghamisítva, egyházi és világi hatalmi célt szolgálva vezetett el az eddig felvázolt topográfiai problémákhoz. Egy szó: a ’főváros’ nyelvtörténeti alakjának félrefordítása okozta a tudományos ellentmondásokat és a hamisítás kulcsa volt. A következőkben ez kerül kifejtésre és bizonyításra, megoldást kínálva valamennyi kérdésre.

 

A probléma forrása: a főváros szó nyelvtörténeti alakjai

Hiánypótló törekvés, hogy a 'főváros' szó eredetét felfejtsük. A körülmények iróniája, hogy amíg más nyelvek kapcsán a főváros szó etimológiájára bőséges nyelvészeti kimutatásokat találunk, addig a mi nyelvészeink a magyar nyelvemlékek ritkaságára hivatkozva jóformán semmi érdemlegeset nem tettek ez ügyben annak ellenére, hogy pont a főváros szó régi alakja található meg a legrégebbi és legismertebb magyar nyelvemlékünkben.

Először a főváros szó jelentését érdemes meghatározni: egy ország, régió irányítási központja, többnyire kormányzati székhely és fő hatalmi központ, sokszor a legjelentősebb város. Ezt különféle módon lehet nyelvileg kifejezni, a mai magyar nyelv egy szóösszetétellel él: a legfelső és legfontosabb jelentésű fő + a város mint a települési jellegét leíró szavak összetételével. A másféle kifejezési lehetőség példája a középkorban használt latin medium regni, amely királyi központot jelentett és Buda, Fehérvár, Esztergom összefüggésében használták. Régi forrásokban használatos volt még Buda jelzőjeként a metropolis, ami görög eredetű és szó szerint anyavárost jelent, ami a központi és fővárosi jellegre utal. A szláv nyelvekre ismét egy másféle kifejezési mód jellemző: a -stul- (sztol) tartalmú főváros szó, amelyben a -stul- ’szék’ jelentésű eredetileg. Magyarul is használjuk ezt: székhely, székesfőváros. A germán nyelveket illetően – kivéve a modern angolt, amelyet erős francia hatás ért a középkor óta – a német Haupt-(stadt) és egyéb germán változatai a jellemzőek, így az óangolban a heafod-(stol) és a középangolban a heved-(burgh); etimológiailag mindet a ’fej’ jelentésű ősi szavukból eredeztetik a szóösszetétel előtagját tekintve, tehát ezek szó szerint rendre fej-város, fej-szék, fej-vár vagy fej-erőd.

A mai angolban használatos capital city francia átvétel, így együtt kell tárgyalni a latinnal és újlatin nyelvekkel. Az eredeti latin szó a caput, ami fejhez tartozót, fejet jelent. Az angolban a fej szóra megmaradt a germán eredetű ’head’, amíg az eredetileg fej jelentésű capital az angolban már csak ugyanabban az értelemben használatos, mint a magyarban a főváros fője. Ez érdekes módon önállóan megállja a helyét az angolban főváros jelentésében, város (city) utótag nélkül is: capital, ugyanígy az újlatin nyelvekben, mint a spanyolban, olaszban. Ha mindebből kiindulunk, a magyarban is lehetett egy eredeti főnév, amelyből melléknevesült a főváros szóban is megtalálható fő. Mint láttuk eddig, nem volna elszigetelt eset, ha a magyar ’fő’ ilyen értelme is a fej szóból eredne, méghozzá a jelentése jól levezethető abból az utalásból, hogy a fej a legfelső, legfontosabb, legfőbb része az élőlényeknek és más entitásoknak – ez még a magyar etimológiai szótárban is így van levezetve. Így az állam feje az államfő, ami angolul ’head of state’, vagyis a fej szóval fejezik ki azt is. A fejfedő és főfedő ráadásul kétségtelenül ugyanaz. Ha pedig száz almából egy jut fejenként, akkor száz főről van szó. A fej–fő váltópáros tehát számos példán át megfigyelhető.

Ennyi felvezetés és vizsgálódás után azt a fő kérdést kellene megválaszolni, hogy a középkori magyar nyelvben milyen szót használtak a fővárosra. A fentiek alapján feltételezhetjük, hogy a főváros régebbi alakja a fej szót tartalmazhatta valamilyen régi alakváltozatban. Jóllehet, van, aki szerint a főváros szó egy tükörfordítás a németből, de a török nyelvben ugyanez başkent, szó szerint 'fejváros', mondhatni főváros, mégsem tudnak semmilyen indoeurópai tükörfordításról. Feltehetjük tehát, hogy a főváros szóösszetétele a középkori magyar nyelvben is létezhetett. A város szó megléte a főváros nyelvtörténeti előzményében kérdéses, hiszen a fentiekből láthatjuk, hogy ennek hiányával is, főnevesüléssel szintén létezik például az angolban és újlatin nyelvekben, vagy éppen a város szó helyett a szék szerepel, mint az óangolban vagy akár a mi székhely szavunkban.

Ha megnézzük, más nyelvekben mit használtak a főváros szóban a város utótagra vagy helyette, akkor szintén közelebb kerülünk a megfejtéshez. Az óangol heafodstol a székhelyiségre helyezi a hangsúlyt, ez a magyarban is megvan, de nem mint szó szerint ’fej-szék’, hanem székesfő(város), vagy gondoljunk csak a főszékes(egyház)-ra. A középangolban előkerül a hevedburgh szó, amelyben a -burg utótag szerte Európában jellemző településnévi utótag; jelentése vár, erőd, amelyből levezethető a város, ahogyan a magyar vár szóból is. Következésképpen a magyarban is hasonló jelentéstartalom után érdemes kutatni. Kézenfekvő lenne a vár szó régi alakját venni, ami Anonymusnál szerepel ’uar’ alakban.

A másik lehetőség lenne az ’erőd’ szó, ami a burg jelentése is, tehát elvileg lehetne helységnévképző az európai toponímia alapján. Az ’erőd’ szavunk viszont a szótár szerint nyelvújítás kori szóalkotás az erő szóból. Talán nem volt alaptalan belőle képezni az erőd szót; a Czuczor-Fogarasi szótár szerint az erő szó az ER- gyökből lett képezve, ebből pedig a mai magyarban is képezhető az erősség, főerősség szavak mint erődítmény, fővár értelemben, illetve a főerő mint főhatalom (vö. angol power: erő, hatalom). További szótári etimológiai kutakodásból az is kiderül, a város szó is hasonló formára vezethető vissza: urr, ur, oru. Az eddigiek csupán nyelvészeti hangtörvények alapján visszakövetkeztetett feltételezett alakok, de mindben közös az R hang és valamilyen hozzá kötött hangzó.

Azonban nemcsak a -város utótag, hanem a fő/fej is rendelkezhetett régebbi alakkal. Erről ráadásul nyelvi adatunk is van. Ugyanis a Czuczor-Fogarasi szótár a FEH szócikknél a következőket írja:

FEH, a Debreczeni Legendáskönyvben am. fő, s fehképen am. főképen; továbbá úgy is tekintendő mint a ‘feh-ér’ szó gyöke.

Sakk-matt! Ez az a pont, amelytől kezdve a következőkben – horribile dictu – bukik a történettudomány eddigi elképzelése egy magyar város kapcsán, amelyet történelmi fővárosnak tart, miközben egy hamisítással állunk szemben, mint az alábbiakban látni fogjuk. Mert ez oly jelentős adat, amely összehozza az összes eddigi szálat: a ’fő’, amely régi alakban ezek szerint ’feh’, a ’fehér’ szó gyöke is egyben. Itt ugyanis arról van szó, hogy a fő másik változata, a fej ugyanezzel a képzéssel szintén váltópárosát eredményezi a fehérnek: fejér. Hiszen ez a képzés a fő vagy fej szavakból kiegészítve a város szó eredőjével, a várral: fehérvár, fejérvár. Ehhez már csak a más nyelvek főváros szavában is meglévő szék jelentéstartalmat kell társítani: Székesfehérvár, másik létező változatában Székesfejérvár. Vessük össze ezt a székesfőváros szavunkkal, de ne feledkezzünk meg a főszékesegyház szóról sem, illetve a Szent István alapításának tulajdonított, kitüntetett központiságú Fehéregyházáról, Fejéregyházáról.

A fehérvár/fejérvár szavakban kérdéses még az -ér végződés szerepe a feh-(=fő)/fej- csatolmányaként. Lehet, csupán arról van szó, mint az ősi magyar szavak esetében a melléknévképzés vagy egyéb szóalakítások során fellépő változás, például: kő – köves, hó – havas, ló – lovas; ilyenképpen a feh/fej más főnévvel együtt állva jelzői szerepet betöltve is kaphatta az -ér végződést, így nem a mai szóképzési móddal ’fővár’, hanem a régi alakkal (feh/fej) és szóképzési móddal feh-ér-vár, illetve fej-ér-vár. Tehát a régi korok magyar nyelvén ez a fehér/fejér annyit jelenthetett, mint a mai magyarban a ’fő’ szó a 'fővárban', 'fővárosban', tehát vezető szerepűt jelent, csupán mára már melléknévként is állandósult a ’fő’ szó ebben az alakjában a főnévi alakkal megegyezően. Ezt a feltételezést támasztja alá mások kutatása és felismerése is a korai magyar történelemben ismeretes fehér és fekete magyarok kapcsán:

Sokkal inkább arra kell gondolni, hogy a „fehér” és a „fekete” jelzők a türk népek szokása szerint politikai-katonai rangsort, uralkodó és alávetett, István kori viszonylatban az utóbbiak „alávetendő” népet vagy néprészt jelentenek. (Köpeczi 280)

Ebből is kitűnik, hogy a fehér jelző főséget, vezetői szerepet jelenthetett. Nemcsak nyelvileg, hanem a szimbolika terén is a fehér mint szín a felsőséghez kötött, gondoljunk csak a fehér lóra. Nemcsak néprétegekre vagy a főváros megnevezésére szolgálhatott, hanem Fehéregyháza példájából kiindulva egyházak főségét is jelölhette, vagyis az István által alapít(tat)ott Fehéregyháza/Fejéregyháza jelentése sem más, mint főegyház, s valóban először mint egyház-épület lett alapítva és csak azután kapta róla nevét a környező település(rész). Gondoljunk a fejedelem szóra is, ami a szótár szerint a ’fej’ szó és a ’-delem’ képző eredménye, ómagyar szó, ami régi változatában ’fedelem’ és ’fődelem’ volt; de -ér képzővel ellátva a régi ’feh’ alakot ’fehér’-et kapunk, ami szláv nyelvre ha tévesen színként is lett lefordítva, de megvan a Béla nevünkben – szláv nyelveken fehéret jelent, úgymint Belgrád/Nándorfehérvár esetében –, amelyet négy magyar király is viselt, utalhatott tehát szintén a főségre. I. András királyunk jelzője is ’fehér’ volt középkori forrás szerint, ami akkoriban nem csak a szín jelentéssel bírhatott, lehetett úgyszintén főúr, legfőbb úr jelentésű. Végül meggyőződhetünk a fehér jelző vezető szerepi, főségi jelentéséről az alábbi városnevek példájából: 

Nándorfehérvár: latinul Alba Bulgarorum, a bolgárok egykori fővárosa, középkori magyar regionális központi fő vár, ma Szerbia fővárosa

Gyulafehérvár: az erdélyi gyuláknak, Erdély egykori vezetőinek székhelye, fővárosa; regionális központ

Tengerfehérvár: a középkori Horvát Királyság fővárosa

Székesfehérvár: jelen kutatás egyik kulcskérdése, állítólag a Magyar Királyság egyik fővárosa és királyi koronázóváros, de mint alább kiderül, a nyelvi-történelmi hamisítás kulcsa

Ezekből is látszik, hogy nem feltétlenül a fehér színű építőköve volt a névadója ezen váraknak – mint alább kiderül: kivéve a hamis Székesfehérvárnak –, hanem a székhelyi, központi, vezetői szerepük, amire vonatkozóan a fehér jelző ilyen értelmét a következőkben tételesen bizonyítom.

Még egy kitérőt megér a fehér szó elemzésileg. Egyes források és nyelvjárási adatok szerint – úgymint a csángó nyelvjárásban – a fehér megjelenik ’feér’ alakban. Felfogható a közbeékelődő h vagy j hang akár mint hiátustöltő mássalhangzók, és mint ilyenek, éppen ez a két hang gyakori eszköze az ejtéskönnyítésnek, például a tea – teja és hasonlók esetében. A Czuczor-Fogarasi szótár írja a ’fehér’ szócikkben:

Elemzésileg: fe-ér, annyi mint felső erejű, tulajdonságú vagyis olyan mint valaminek felső, azaz legvilágosabb része, oly világos, mint a felső vagyis mint a fénytől, naptól leginkább világosított részek szoktak lenni.

Ebből világosan kirajzolódik a kapcsolat a fehér és a felső(bb)ség, főség között. Különösebb magyarázat nélkül hozható példa az l és j hang váltópáros jelensége, például ’fúj a szél' – 'fúl a szél’, lyukas – lukas, de más nyelvekben is, úgymint a spanyolban a tortilla ll betűi helyén j hang ejtendő. Így a ’fel’ és ’fej’ közt sincs átjárhatatlan hangtani különbség a jelentésbéli logikai kapcsolat mellett, tudniillik a fej a legfentebbi, legfőbb része a legtöbb entitásnak általánosságban. Ilyen értelmi kapcsolatok figyelhetők meg egy sor másik szavunkban, amik azonos gyökből erednek és 'vezető szerepű' jelentéssel bírnak: főnök, fejes, felettes, felség, fennség, fejedelem, sőt áttételesen a bennfentes is, aki bejáratos a felsőbb körökhöz. Nem egyedülálló jelenség a magyar nyelvvel a fentiség/fej és a vezető szerep jelentésbéli kapcsolata, például a ’magas’ jelentésű ’high’ szóval van kifejezve az angolban a királyi felség: royal highness; vagy a kapitány szó, ami a latin capitaneus ’vezető’ szóból ered, ami a caput ’fej’ szóra megy vissza. Felmerül a lehetőség, hogy ha már vezető személyekre utaló szavainkban jellemzően megtalálható a fej, fel, fő azonos gyökről származó alakok, akkor a vezető rangú főváros fogalma is kaphatott egy ilyen gyökű szót a nyelvtörténeti időkben. A fehér/fejér is egy ilyen alapú feltételezés, de emellett létezhetett más alak is. Nemhogy létezhetett, de mind a mai napig megőrizte nyelvünk az erre való utalást, csak igei és határozószói formában. Íme:

Felmegyek Pestre. Fenn vagyok Pesten.

Mindezt a magyar nyelv értelmező szótára is alátámassza a ’fenn’ szócikknél: „<A vidékhez képest:> a fővárosban” (Bárczi-Országh). Amíg egyszerű városok kapcsán csak annyit mondunk, „bemegyek a városba”, addig a főváros megkapja ezt a megkülönböztetést a fel- igekötővel és a fenn határozószóval. Nyelvtörténetileg lehetett egy 'fent' jelentésű főnévi alak is, ami magát a fővárost jelentette. Ez pedig, a fehér/fejér gyökéből kiindulva, de más képzővel ellátva, méghozzá a nyelvészek szerinti ősi főnévképző -ny segítségével megképzett ’fe+ny’ (~fény), vagy ’fenn, fen’. Ebben szintén összeér a felsőség és fehér jelentés, ugyanis a fehér a legfényesebb, legvilágosabb szín, lásd a fentebb idézett meghatározást a fehér-szócikkben a Czuczor-Fogarasi szótárból.

Összegezve tehát a főváros szó lehetséges nyelvtörténeti alakjai elméleti megközelítéssel a következők lehetnek: fehér(vár), fejér(vár), fen(n/ny) – ez utóbbi nem mint a főváros szó előzménye, hanem egy korábbi lehetséges szinonimája. A következőkben először a nyelvemlékekben, forrásokban mutatok rá ezen szavakra, majd tételesen bizonyítom és kontextusban alkalmazom a bevezetőben felvázolt történeti problémák megoldására.

 

A főváros nyelvi megjelölése a nyelvemlékekben, forrásokban

Az 1055-ből származtatott tihanyi alapítólevél vegyes latin és magyar szövegéből a legismertebb részlet máris a főváros szó fentebb kifejtett elméleti alakját tartalmazza:

inde ad castelic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea

A vonatkozó részlet a tihanyi alapítólevélből

Itt a ’feheruuaru’ kapcsán említést kell róla tenni, hogy a latin nyelven írott középkori oklevelek helyesírása és olvasataik eleve vitásak a szakirodalmon belül is. Az ide vonatkozó probléma egyike, hogy az u betű jelölhet u, v, w betűket, mivel ezek nem voltak akkoriban feltétlenül egyértelműen megkülönböztetve, főleg nem következetesen, és tovább fokozza a lehetséges olvasatokat, hogy az akkori írástudó nemzetközies hátterű egyházi személyek, akik lejegyezték az oklevelet, nem feltétlenül tudtak magyarul, és ha tudtak is, a latin ábécé és írásmód eleve nehézkessé tette a magyar hangok pontos lejegyzését. Az írásmód kapcsán tehát figyelembe kell venni a következőket:

A középkor okleveleinek túlnyomó nagy részét latin nyelven írták [...]. Ebben teljesen ingadozó a helyesírás [...]. Az ingadozás leginkább a nagy kezdőbetűk önkényes alkalmazásában, a teljesen értelmetlen, szeszélytől függő pontozásban, az i és j, u- v- w betűk felcserélésében, y-nak kettős ii helyett való alkalmazásában, két külön szónak egybeírásában vagy összetartozóknak szétválasztásában nyilvánúl. Ezt tudja mindenki, aki középkori írott emléket látott. (Fejérpataky 134)

Ezek alapján a ’feheru’ tag -u végződése olvasható u/v/w-nek egyaránt. A w betűvel jelöltek bevett szokás szerint olyan hangokat, amelyekre a latin betűk nem adtak lehetőséget, így a magyar /ő/ hang is ide tartozott. Tehát a fentebb kifejtettek alapján a ’feh’ (lásd: fő – Czuczor-Fogarasi) és akár az ’eru’ (lásd: város szó ómagyar alakja fentebb), akár az ’erw’/’erő’ (lásd: erőd, erősség, erő mint hatalom) eredményezi a feheru mint ’főváros, főerősség, főerőd, főhatalmi központ’ értelmezési lehetőségét. A nyelvemlékben ’feheruuaru’ összetételben szerepel, ahol a ’vár’ (uar) utótag annyiban módosíthatja az értelmezést, mint főhatalmi vár (~főerejű vár), vagyis központi, fővárosi erődítmény. Történelmileg ilyennek is tartják Székesfehérvárt. Azonban éppen ezen a ponton, egy félrefordítás révén találjuk a későbbiekben kifejtett történelemhamisítás kulcsát. A ’feheru’ mint ’főváros’, ’fő rangú’ bizonyítására is a későbbiekben kerül sor, egyelőre nézzük a másik lehetőséget, a korábbiakban említett ’fen / fenn / fe+ny’ feltételezett alakokat a forrásokban!

A Hogenberg-metszeten, ami a 16. századi Budát ábrázolja (lásd az alábbi képen), a feliratban egy meglehetősen vitatható párosítás található: „Bvda, vulgo Ofen”, azaz „Buda, köznyelven Ofen”.

Bvda, vulgo Ofen

Tudnivaló, hogy a mai Budát korábban a helyi német lakosság Ofen névvel illette, ami németül kemencét jelent, a kemence pedig a szlávban és sokáig a magyarban is ’pest’ köznéven volt ismert (Magyar Néprajzi Lexikon), köznyelven pedig ma is Pestnek hívjuk fővárosunkat. Az ide vonatkozó szakirodalom az elnevezés kapcsán a következő:

[...] Óbudának első ismert elnevezése »Urbs Attilae«, »Civitas Attilae« [...] németül Ecilburgu, Ezelsburg. Velük egy időben fölmerül a »Buda« név is. [...] Urbs Attilae »Ó-Buda« nevét a tatárjárás után kezdik használni, akkor, amikor már megépült a »Castrum novi montis Pestiensis«, a »Pesti Újhegyen épült vár« és – nem tudjuk biztosan mi módon – átvette a »Castrum Budense« »Budavára« nevet. Ez a mai Budavára. Ó-Budának német »Ezelsburg« neve még a XV. században is használatos volt. [...] A mai Tabán neve a középkorban Kis-Pest... (Garády 70)

Annyi kiegészítést kell tenni, hogy Pesthidegkút ma is a budai oldalon van, Alt Ofen (Ó-Pest) pedig a mai Óbuda eredeti német neve, régi térképeken is jól lekövethető módon. Garády és a magyarországi tudomány tévedése az, hogy a modern Óbuda régi német Alt Ofen nevét összemossák a középkori Etzelburg-Óbudával – két különböző települést azonosnak tekintve, holott a németországi tudományos munkák nem így vélekednek. A zavar feloldása ugyanaz a történelemhamisítási probléma, amely tárgya jelen kutatásnak, és amelyhez a főváros szó félrefordítása a kulcs. Ugyanis: a „Buda, vulgo Ofen” nem jelöli meg konkrétan azt a köznyelvet, amelyben Budát Ofen-nek hívják. Ezt szinte minden szakirodalom németül értelmezi, és annyiban valóban helytálló, hogy a régi Pest-Ofen a mai Buda, de a vizsgálódás tárgya a történelmi főváros, a középkori Buda, nem pedig a mai állapotok, amelyekből kiindulva a hazai tudomány sorozatos baklövéseivel nem tud választ adni a bevezetőben felvázolt régészeti-történelmi problémákra.

Tehát a németen kívül más köznyelv is szóba jöhet a 'Buda vulgo Ofen' párosítás kapcsán. Ez pedig nem más, mint a magyarban keresett régi lehetséges alakja a főváros szónak: ’ofen’ mint ’ófőváros’. Ennek bizonyítására is sor kerül.

Az eddig tárgyaltak alapján nem meglepő, hogy egyes történészek észlelik a zavart és kérdéseket tesznek fel a nagy kavarodásban, például a Tanulmányok Budapest múltjából várostörténeti monográfiában Kubinyi András:

Miért szerepel Buda pecsétjén a Pest castrum név, illetve a Novum castrum Pestiense felirat, és miért nevezi magát a város az egész középkoron át castrum novi montis Pestiensisnek? Továbbá: hogyan jutott hozzá a pesti aranybullához, és miért hívják németül a Pestet jelentő Ofennak? Ez a német elnevezés a kérdés megoldásának kulcsa. (Pesta és Gerevich 125)

Valóban ez a kulcsa a kérdés megoldásának, és mint látni fogjuk, a válasz benne van a történész kérdésében: mert amit ma Budaként ismernek, annak a városnak a középkori pecsétjén az igazi neve, vagyis Pest szerepel, és azért nevezi magát az egész középkoron át Pestnek, mert nem Buda volt. Hivatásos történészi részről tehát problémák felismerései elvétve akadnak, de következtetések nincsenek. Mindazonáltal némelyek kérdés nélkül Budának tekintik nemcsak Ofen-t, hanem Etzelburg-ot is (pl. Bierbauer 50), mert Etzelburg egyik hivatalos említése 1425-ből származik az 1408 óta Budán székelő királynétól, aki mint székhelyét említi németül [„das wir zugriffen und angefangen haben unser geslosser alhie ze Ungern und nemlich unsern Sitz ze Eczelburg fursich zepawen” - „minthogy kezünkbe vettük és sürgősen elkezdtük tovább építeni várainkat Magyarországon, és különösképpen a székhelyünket Etzelburg-ban” – saját fordítás, aláhúzás általam] (Cillei / Bécsi levéltár, nr 2244, 1425. március 13.). Erről még a későbbiekben szó esik.

A közmondások közül Pest és Buda összezavarására utal a következő (fellelhető például Margalits Ede Magyar közmondások és közmondásszerü szólások gyűjteményében): „Budát Pesttől csak a Duna választja el, mégis hatvanhat mérföld.” (1823-ban gyűjtött) Ez a közmondás aligha érthető a mai Buda és Pest viszonylatában. Erről részletesebben lásd egy másik bejegyzésemben (ide kattintva olvasható). A többi változatai: „Buda és Pest között csak a Duna foly, mégis Buda Pesthez hatvanhat mérföld.” / „Pest, Buda közt csak a' Duna foly, mégis hatvanhat mérföld.” Talán csupán a véletlen összjátéka, hogy a Duna menti útvonalon 66 km-re a fővárostól pont az az Esztergom van, amelynek nem kis szerep jut a továbbiakban az eredeti Buda vonatkozásában.

 

Bizonyítás: a nyelvemléki elemek történelmi kontextusba helyezése, valós értelmezésük

1. Feheru

1.1. Kesztölcről a fővárosba, Esztergomba vezető hadiút

A már idézett nyelvemlék, az „inde ad castelic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea”, egy vélhetően római időkből megmaradt katonai útra utalhat, amely összeköti Kesztölcöt (castelic) és állítólag Fehérvárt (feheruuar). A pilisi Kesztölcöt érinti egy ilyen régi út maradványa, ám a Bátaszék környéki feltételezett másik Kesztölc, amelynek nyomát sem lehet találni, erősen vitatott a szakirodalomban is. Székesfehérvárt viszont sem a múltban, sem a modern úthálózati körülmények közt nem köti össze közvetlen és egyazon út, hanem számos különböző úthálózat révén valósul meg a kapcsolat. A megoldás abban rejlik, hogy a valódi jelentése és helyes értelmezése az „ad castelic et feheruuaru...” töredéknek az, hogy „Kesztölcre és a fővárosba menő hadi útra” – ezt támasztja alá maga a hazai történettudomány azon megállapítása, hogy az 1055-ös tihanyi alapítólevél korában, a kora Árpád-korban a főváros Esztergom volt, ami közvetlenül Kesztölc mellett van és vele egyazon római hadi úton fekszik. Ami pedig Fehérvárt illeti, számos történelmi forrás arra mutat, hogy amit Székesfehérváron feltételeznek, az bizonyíthatóan a régi főváros, Esztergom térségében jelenik meg (az erről szóló külön kutatásomat ide kattintva lehet elérni).

1.2. Szent István születési helye: Esztergom, a főváros

Történészi vita van az ellentmondó források és régészeti eredmények miatt arról, hogy Szent István születési helye Esztergom vagy Székesfehérvár volt. Itt meg kell jegyezni, hogy a szinte csak latin nyelvű forrásokban Székesfehérvár nevének nyoma nincs, ugyanis végig Alba (jelentése: fehér) néven van utalás egy városra, illetve Alba Regalis és az utótag különböző változataival – például Alba Regia – fordul még elő, ami így „királyi fehér” jelentéssel bír. Önmagában világraszóló szakmai hiba, sőt hamisítás, hogy az egész világon egyedülállóan csak Magyarországon képesek az Alba szó fordításaként a ’székes’ és ’vár’ elemeket hozzávarázsolni a ’fehér’ jelentéshez, hogy kijöjjön a Székesfehérvár megnevezés, miközben nem létezik olyan latin szótár, amiben az alba szó tartalmazná a vár és székes jelentést. Ékes példája ez annak a nyelvi csúsztatásnak, hamisításnak, amit történészeink minden szakmaiságot nélkülözően tálalnak nemcsak nekünk, hanem az egész világ latin filológiájának.

Az Alba megnevezés tehát egyedül ’fehér’-nek fordítható, de miért neveznének el egy helyet, települést kizárólag egy szín nevéről úgy, hogy közben hiányzik a fehérrel jellemzett főnévi elem, a castrum/vár? Inkább arról van itt szó, hogy az Alba megnevezés a régi magyar feheru/fehér/fejér szó fordítása latinra, de a latinba csak a szín jelentés megy át, amíg a főváros/főség/vezető rangúság jelentés csak a magyar szó másik jelentése marad és külön szóval lehet csak latinra fordítani. Ha viszont ezt a jelentést behelyettesítjük a történelmi források kontextusába, akkor érthetővé válik minden: a forrásokban nincs ellentmondás, mert amíg az egyik forrás arra utal, hogy Szent István Esztergomban született, addig a másik forrás Alba utalása azt jelenti, hogy a fővárosban született, ami akkoriban Esztergom volt. Az egyik egy konkrét városnév megnevezése, a másik egy köznévi utalás, csupán nyelvi különbség az egész, de egyazon városról van szó. A probléma ezzel meg van oldva. Mi több, rendszerszintű probléma oldódik így meg, hiszen számos olyan történettudományi vita, kérdés van, amelyben Székesfehérvár és Esztergom között merül fel lokalizációs vita.

1.3. Királyaink temetkezési helye, a főváros

Ellentmondó forrásadatok vannak a magyar királyok temetkezési helyével kapcsolatban is. Egyik forrás Alba helyszínére teszi az egyik uralkodó végső nyughelyét, amíg a másik kútfő Esztergomba. Ez a helyzet például Géza fejedelem esetében is, de III. István kapcsán is. Amíg a Zágrábi Krónika szerint Fehérvár, a Képes Krónika szerint Esztergom a temetkezési helye III. Istvánnak. Más királyok kapcsán az Óbuda vagy Fehérvár merül fel, a tragikus sorsú II. (Kis) Károlynál pedig Visegrád vagy Fehérvár. Az összes kérdés egy csapásra választ kap azzal, hogy a Fehérvár adat az eredeti forrásokban szereplő Alba fordításából származik, ami a tárgyalt magyar ’feheru’ – főváros – félrefordítása, így rendre: Géza Esztergomban nyugszik, ami akkor főváros volt, III. István úgyszintén, csak a Zágrábi Krónika a főváros köznévi megjelölést használta, II. Károly pedig Visegrádon, ami talán tévedésből lehetett fővárosnak nevezve az Anjouk kezdeti visegrádi székhelye miatt – II. Károly idején már Buda volt a székhely. Ami pedig királyaink többségét illeti, a fehérvári királytemetkezések szokása ezek szerint – teljesen logikusan – mindig az adott királyi székhely, az adott főváros helyszínén való temetkezést jelentette, amit ha éppen megneveztek név szerint, mint Esztergomot vagy Budát, akkor az utóbbi helyszínek értendők „Fehérvár” (főváros) alatt. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a mai Székesfehérváron királyaink csontjait nem sikerült azonosítani, egyetlen vitatott csontváz kivételével, amely legfeljebb Könyves Kálmánra utaló jeleket mutat, de még az is oly kétes és botrányos sírlelettel és feltárási körülményekkel, amik nem szolgáltatnak teljes bizonyosságot egy királyi leletre (erről ide kattintva érhető el külön kutatásom).

1.4. Különböző városszerkezeti metszetek „Fehérvárról”

Fehérvárnak, vagyis egyazon városnak tulajdonítanak különböző városszerkezetet ábrázoló metszeteket, amelyek nagy része még csak nem is egyezik a mai Székesfehérvár régészetileg feltárt és rekonstruált történelmi belvárosi alaprajzával, sem a régi térképeken ábrázolt belváros szerkezetével. Ezen városmetszetek többféle városszerkezetet mutatnak, amelyek közül csupán két különfélét tekintsünk meg a szemléltetés kedvéért:

 A Zimmermann-metszet „Fehérvárról”

Egy másik metszet állítólag ugyanarról a „Fehérvárról”

A mai Székesfehérvár régészete és városszerkezete alapján készült rekonstrukciós grafika:

Ez a mai Székesfehérvár feltárásai és városszerkezete alapján készült rekonstrukció (Kép forrása: pazirik.hu)

A ’Fehérvár’ helyett az Alba mint ’főváros’ értelmezés megoldást nyújt erre a jelenségre is: a székhelynek más-más várat használó királyok miatt a főváros vagy fővár különböző központokban volt, idővel pedig mindet összekeverték a képi ábrázolásokon egy konkrét várossal, amely az Alba – Fehérvár fordítás helytelenségéből ered.

1.5. Alba mint ’fő’ helység és mint főegyház

Nem csupán a főváros köznévi megnevezése vezethető vissza a fej szóra számos nyelvben, hanem a világ toponímiájában is fellelhető. Legismertebb példa a Capitolium, ami a fő kitüntetett központja több országnak vallási vagy politikai szempontból, maga a ’capitolium’ pedig a latin caput – fej – szóból ered. Egyházi vezetői utalásban is találkozunk vele: káptalan, amely szintén latin eredetű és a caput szóból ered. A főszékesegyház szavunkban is a fő/fej található eredet szempontjából. Ezekből kiindulva az Alba-nak fordított feheru/fejér jelölhetett még egyéb fő központokat, akár egyházi központokat. Példa rá Fejéregyháza. Kontextustól függően lehetett még főtorony, főkapu, amennyiben Alba nevű toronnyal, kapuval találkozunk forrásokban.

Jelen bizonyításban az egyházi vonatkozás a fontos. Anonymus szerint Árpád temetkezési helyén egyház épült, amelyet fejérnek hívtak. Ez mai szóhasználattal érthető úgy, hogy egyház, amelyet főnek neveznek, vagyis főegyház, akár főszékesegyház, főközponti vagy fővárosi egyház. Maga Anonymus támasztja alá ezt az értelmezést azzal, hogy leírása szerint Árpád sírja – és így Fejéregyháza – annak a kis pataknak a forrása fölött van, amely Attila városába folyik; Anonymus korában pedig a főváros Esztergom volt, amely egyházi központ is volt, és Attila városának neve Esztergom kapcsán merül fel a kortárs Lübecki Arnold német krónikástól kezdve a modern német tudományos kutatásokig. Tehát Alba Ecclesia vagy röviden Alba: mint főegyház értendő, amely így Esztergomban keresendő régészetileg Árpád sírjával együtt. Ezért sem találták régészeink Fejéregyházát és Árpád sírját a mai Óbudán minden kétséget kizáróan.

Ami pedig királyaink koronázóhelyét illeti, az Alba-ban való koronázás szokása nem fehérvári koronázást jelent, hanem fővárosi vagy főegyházban történt koronázást. Egyes forrásokban olvasható, hogy Fehérvárról a koronázásról hazatért a király székhelyére, ahol pontos fordításban inkább az Alba (fejér) mint főbazilika értendő, ahonnan hazatért. Már csak azért is, mert rendelkezünk olyan leírással is, amely szerint az esztergomi érsek a koronázó szertartásra gyalogszerrel ment el és még aznap hazatért – ez igencsak emberfeletti képesség lett volna tőle az Esztergom-Székesfehérvár viszonylatban még a ma sem létező közvetlen közúti összeköttetés körülményei között. Még egy lehetséges értelmezés az Alba városára az, hogy a főegyház városa, amely lehetett akár Fejéregyháza, hiszen a település az ottani egyházról kapta nevét. Ettől jól megkülönböztetett az Alba Regia megnevezés, amely az eddigiek alapján annyit jelent: királyi főváros.

1.6. „Fehérvár” és „Buda főváros” ostroma ugyanazon a képen, esztergomi tájképpel

Az alábbi egykorú kép és másolatai azokról a hadjáratokról szólnak, amelyek során az oszmán uralom alatt álló „Fehérvár” visszavétele volt a császáriak első célja. Az 1686-i hadjáratot megelőzte egy 1684-es sikertelen ostromkísérlet. E hadjárat során kezdetben Fehérvár ostromára gyülekeztek a hadak és tartottak hadiszemlét, méghozzá az Esztergommal szemközti Párkányban (Károlyi 159). Végül egy kisebb vita után Buda ostroma mellett döntöttek. A vonatkozó képi ábrázolások azonban beszédesebbek az írásos beszámolóknál. Alább tekintsük meg a Buda ostromáról készült metszetet, amely más szakirodalomban párkányi csata név alatt futó kép:

„Buda” ostroma. Képfeliratban: Ofen

Ezek után tekintsük meg a Fehérvár ostromáról készült képet:

A kép aljáról leradírozott felirat szerint Fehérvár ostroma

Hogy teljes legyen a kép, nemcsak a főváros jelentésű „fehérvár” jelenik meg „Buda fővárosként” egy másolaton, hanem mint az alábbi fényképfelvételen látható, az ábrázolásuk az eredeti főváros, vagyis Esztergom környéki tájjal egyezik meg:

A metszet alján álló hadvezetés egy Duna menti hegyen tanácskozik. Esztergom közelében van ilyen, amíg a mai Óbuda sík folyóparti szakaszán hiányzik a hegy. A háttérben a hegyek és szigetek ugyanúgy megvannak, a folyó kanyarulata is megegyezik a régi esztergomi fővárosi tájjal. Ez összhangban van a fehérvár szó etimológiai következtetésével is. Érdekesség, hogy Magyarország első katonai felmérésének térképén a fényképen látható helyen, a Garam torkolatvidékén a Herculia felirat olvasható halványan, amelyet leradíroztak a térképről; Herculia pedig forrástól függően vagy Buda vagy Fehérvár római kori előzménye (Fénykép készítője: YouTube/„emanacio - Mr.Fusion” csatorna / „A mai Székesfehérvár nem Alba Regia” c. videó)

Ez a jelenség nem más, mint maga a medium regni, a királyi központ, az „Esztergom-Buda-Fehérvár” háromszöge, amely folytonosan előkerül a forrásokban és éppen ezért elválaszthatatlanok egymástól, együtt tárgyalja őket a legtöbb forrás. Az érthetőség kedvéért: a mai Esztergom közigazgatási területén belül és környékén létezett több vár, egykor különálló település, amelyek más-más korokban székhelyi rangot cseréltek egymás közt és számos megnevezésük volt. A mai Buda és Székesfehérvár – pontosabban a nekik tulajdonított történelmi szerep – csupán azon történelemhamisítás eredménye, amely alább kifejtésre kerül.

1.7. Óbudán fenyeget a „Fehérvárból” leselkedő török

Jacobus Tollius 17. századi holland filológus, utazó az óbudai hévizes fürdőkről ad leírást. Ezeknél említi – és itt érdemes felfigyelni rá, hogy nem Óbuda kapcsán említi általánosságban, hanem az óbudai fürdőknél –, hogy a fürdők alaposabb megtekintése nem volt biztonságos, mert a magyar útonállók mellett a „Fehérvárról” – a szövegben: Alba Regali – kitörő török kedve szerint rögtönzött – ex improviso – és csaphatott le az utazókra (200).

Jacobus Tollius elszólása

Ez is értelmetlen volna, ha a mai Székesfehérvárt vesszük alapul, ahonnan kirontott volna a török 60 km-t vágtatva, csakhogy mint valami útonálló, kifoszthasson néhány utazót a mai Óbudán. Sokkal inkább érthető, ha az Alba Regalis mögött a fővárat értjük, amely Óbudán vagy környékén a fürdők látótávolságán belül volt, ahonnan tényleg rögtönözni volt érdemes támadást – érzékelve a zsákmány jelenlétét.

Tehát láttuk, hogyan függ össze Alba – tévesen Fehérvár – mint főváros Esztergommal és Óbudával, a következőkben pedig Óbudának a fővárosi és Esztergommal való összefüggéseire mutatok rá.

2. Ofen

2.1. Etzelburg és Ofen – Esztergom és Óbuda topográfiai problémája

A németek egyik, de nem egyedüli forrása Lübecki Arnold krónikája, amely leírja I. Barbarossa Frigyes császár átvonulását Magyarországon, III. Béla király idejében:

Amikor a császár úr abba a városba érkezett, amelyet Esztergomnak neveznek, s amely a magyarok fővárosa, a király ünnepélyesen ezer vitéze kíséretében személyesen vonult eléje, és teljes tisztelettel nemcsak vendégszeretőnek, hanem szolgálatkésznek is mutatkozott. A császár négy napig időzött ott [...] Ezt követően a király a császárt a Grane nevű várban fogadta, miután átkeltek a hasonnevű folyón, amelyről a város, ahol korábban voltak, és maga a vár is a nevét kapta [...] A király aztán elvitte a császár urat az Attila városának nevezett helyre, ahol a császár négy napon át vadászattal töltötte idejét. (idézi Szovák 45-46, Kristó Gyula és Makk Ferenc fordítása)

Máris érdemes megjegyezni, hogy a várost – városrészt? – hívják Esztergomnak, a várat Grane névvel illetik, a kettőnek egymáshoz pedig nyelvi úton semmi köze, ugyanakkor az Esztergomnál a Dunába ömlő Garam folyó szláv és német nevei szinte minimális nyelvi változással megegyeznek a Grane névvel. Ehhez teszi hozzá lábjegyzetben Szovák Kornél: „A Garamon történt átkelés topográfiailag összezavarja a képet, már ha a »Grane« folyón a Garamot, és nem a Kis-Dunát értjük.” A főváros alatt érseki székhely, egyházi központ értendő a történész szerint. Kiegészíthető ez a forrás az azonos eseményt leíró, vélhetően egyházi személy, Ansbertus leírásával:

Emellett családi és vadászó szigetén [III. Béla], mely szélesen terül el a Dunától övezve, két napon át tartóztatta a császárt, a sereget meg a földjén bővelkedő táborhelyekre helyeztette el, továbbá Esztergom városában két házat – egyiket liszttel, másikat gabonával feltöltve – nyitott meg a szegény zarándokok számára. (idézi Szovák 48)

Végül annyit idéz még Szovák, hogy a Csepel-szigetről (insula Sepel) van szó a fentiekben, az eredeti latin szöveget pedig úgy értelmezi, hogy „valamiféle rejtelmes erdőre utal – talán a pilisire” (53), Esztergomból pedig Óbudára vonulnak, már ami Attila király városát illeti.

Foglaljuk össze, hogy a mai viszonylatokban és elképzelésekben mit jelentene mindez: Frigyes császárt fogadja Béla király a mai esztergomi várhegynél, amit Grane névvel illetnek, majd onnan lóhalálában átvágtatnak a Pilisen, csakhogy a mai Óbudát megcsodálják és a mai Csepel-szigeten egy jót vadásszanak. Mindezt úgy, hogy közben a császári hadakat vélhetően az Esztergom környéki földeken lévő táborokban szállásolják, a zarándokok számára pedig Esztergomban gondoskodnak ellátásról, ahogy a forrás említi. Ez több szempontból is problémás. Egyrészt, mi értelme van ekkora távolságot megtenni egy vadászatért; másrészt, a hivatkozott szakirodalmon kívül számos másik is azt tárgyalja, hogy a vonuló keresztes seregeknél mindig fontos szempont volt a seregek fegyelmezettsége, ami a fosztogatások és a magyar csapatokkal való összetűzés elkerülése végett is lényeges volt, nemcsak Kálmán király idején, amikor mindez meg is történt; tehát hogy képzeljük, hogy a seregeknek legnagyobb tekintélyt parancsoló Frigyes császár napokra eltávolodik a seregétől és vadászattal tölti idejét egy Esztergom-Csepel-sziget távolságban? Sőt, nemcsak a hadaknak hiányzott volna a parancsolni tudó és rendet követelő fővezér, hanem Frigyes is bánta volna serege hiányát ekkora távolságban, hiszen tudvalevő, hogy Frigyes császár birodalmi eszméi és hódító szándékai Magyarországra is kiterjedt, így alkalmas lett volna a császárt foglyul ejteni, ahogy arra tökéletes példa a kortárs angol keresztes sereget vezető király, I. Oroszlánszívű Richárd, aki seregét hátrahagyva vonult hazafelé, amikor az osztrák részeken elfogták, bebörtönözték és tetemes összeget zsaroltak ki váltságdíjul Angliától – csupán pár évvel Frigyes magyarországi átvonulása után. Ismerve tehát a kor viszonyait, mindenképpen újragondolásra szorulnak jelenlegi topográfiai elképzeléseink.

Sokkal kézenfekvőbb, ha ez a bizonyos Attila király városa, Etzelburg, amit a mai Óbudának gondolnak, valójában az esztergomi várhegy közelében lehetett, amely egyben az eredeti Óbuda is volt, s így a zavar feloldva. Béla király az esztergomi várból átkísérhette különösebb erőfeszítés és veszély nélkül a császárt a szomszédos Etzelburg-ba; a pilisi erdő, a királyi vadászterület is helyben volt, a Csepel-sziget pedig szintén a közelben lehetett, majd csak később kerülhetett át a megnevezés a ma ismert szigetre. Így a császár a serege közelében maradt, ha rendet kellett volna teremteni, illetve a császár eltűnése, foglyul ejtése is nehezebben képzelhető el. Hogy a topográfiai problémák igenis helyénvalók és vitathatók, azt már mások is kezdik hangoztatni, például Etzelburg és az Ofen megnevezés kapcsán felveti egy hivatásos kutató, hogy „Érdemes lenne tehát az Ofen megnevezéssel és annak jelentéstartalmával kapcsolatos ismereteinket újragondolni és újratárgyalni” (Radek 105), mivel a forrásokból és a német tudományos álláspontból nem egyértelműsíthető, hogy a mai Óbuda vagy Esztergom lett volna Etzelburg. Javára válhatna a történettudománynak, ha végre valóban újragondolnák az eddigi Óbuda-elképzeléseket a tudomány képviselői.

2.2. Óbuda főútja Esztergomban

Ofen azonosítása Budával szinte lexikonadat szintjén általános és elfogadott, noha nyelvileg a Pesttel való azonosítás ugyanígy fellelhető, de zavart okoz, hogy ezek azonos korokban külön települések voltak. Meg kell tehát különböztetni az Ofen-Buda és Ofen-Pest jelenséget, az előbbi utal az eredeti Budára, amelynek Ofen megnevezését a jelen kutatás tárgyát képező magyar nyelvi emlék adja, amíg az utóbbi vonatkozik a ma Budának nevezett, de egykor Pestnek, vagyis németül Ofen-nek nevezett településre.

A fent már tárgyalt ’ofen’-’ófőváros’ jelentés feltételezését alátámasztja először is az, hogy az ófővárosnak számító Esztergomban található az Alt Ofen-nek nevezett Óbuda történelmi forrásaiban említett egykori főútja. A forrásokban mint Óbuda főútja szerepel, de itt nem lenne szükséges különbséget tenni Óbuda és Buda között, mert az újnak számító Buda épüléséig az első Buda nem kapta meg az Óbuda elnevezést, tehát egyszerűen Budaként is lehet kezelni, ahogy akként is szerepelt kezdetben értelemszerűen. Óbuda helyrajzában azonosítható a főútjának neve és elhelyezkedése, iránya. A nevét illetően Kovácsi névre hallgat („Kovácsi vicus”: Kanyó 28; „vicus Kualchulcha”: Gárdonyi 577), amely Kanyó Ferenc történész szerint a 13. században még nem utcát jelentett – jóllehet, a vonatkozó helymeghatározó oklevelek a 14. századról szólnak, úgymint az 1345. évi (MODL 3786) és 1359.-i (DL 4843) –, amíg Gárdonyinál utcaként szerepel, de Bertalanné elszólásából kiderül (Bertalan 1973, 99), hogy függetlenül a latin elnevezési vitától, gyakorlatilag útról van szó, ugyanis a Kovácsi „utca” a „prépostságtól déli irányban húzódott” és „a klarisszák felé vezetett”, akiknek kolostora „a város déli szélén állott”. Mint ilyen, inkább tekinthető bevezető főútnak, amely a külvárosi részt kötötte össze a központibb építményekkel, és az ilyen utak rendre a mai napig azokról a településekről kapják nevüket, amelyek irányába vezetnek: a Kovácsi út neve tehát onnan jött, hogy Kovácsiba vezetett, méghozzá Óbudától déli irányban, mint előbb kiderült. Ennél a pontnál pedig megdőlnek Óbuda várostörténészeinek rögeszméi.

Nevezetesen, a mai Óbudától déli irányban nincs Kovácsi nevű egykori település, ellenben az ófővárosnak (ofen), Esztergomnak ma is létező déli városrésze Kovácsi, amely egykor különálló település volt, méghozzá igen nagy jelentőséggel bírt: az ország legrégebbi és sokáig egyetlen pénzverdéjében dolgozók, ötvösmesterek, kovácsok lakták Kovácsit, így szoros kötődése volt a régi fővároshoz, ahová az akkori főút vezetett, amit ezért Kovácsinak hívtak, sőt a mai napig főút köti össze Esztergom belvárosával – ahogyan főbb útjaink eleve a régebben is létező kereskedelmi és közlekedési útvonalakból alakultak ki.

Kovácsi városrészt, az egykori Kovácsit régen és ma is főút köti össze észak-déli irányban Esztergom belvárosával

Ugyancsak megjelenik ez a Kovácsi a „Fehérvárról” – fővárosról – készült metszeten. Azt a metszetet már bemutattam, amelyen az olasz felirat szerint a Duna folyó folyja körbe „Fehérvárt” (ide kattintva olvasható az erről szóló kutatásom). Az alábbi metszeten viszont meg van nevezve a Duna túlsó felén egy település is: „Vaczon”.

 Vaczon az Alba-metszeten, H betűvel jelölve

Az imént hivatkozott kutatásomban már bemutattam, hogy mások terepkutatásai és műholdas képalkalmazása alapján ez a metszet a Garam folyó torkolatánál ábrázolja a várost, vagyis Esztergom szomszédjában, még a műholdképen a növényzet is kirajzolja pontosan a metszet szerinti főtemplom helyét. A terepviszonyokból, árnyékolásból, és egy másik metszeten még az égtájakat is megjelenítő iránytűből megállapítható, hogy a Vaczon nevű település Esztergom-Kovácsi környékével esik egybe nagyjából déli irányban Alba Regale városától. A nyelvi magyarázatnál figyelembe kell venni, hogy a külföldi – feltehetően holland hátterű – metszetkészítő, aki a feliratban Vaczon névvel illeti Kovácsit, a holland nyelvre jellemző módon lehagyhatott elő- és utóhangzókat, esetleg nem értette a szókezdő „ko-” szótagot, de ami bizonyos: az idegen helységnevek végéről az -a végződés jellemzően lemarad a hollandban – ezzel nincs egyedül, az angol például rendszerint lehagyja a latin nevek végéről az -us végződést, mint a 'Hadrianus'-'Hadrian' példájában. A lényeg, hogy Kovácsi neve nemcsak ilyen formában maradt fenn, hanem ma is őrzi egy másik formáját például a Pilisben lévő Dera-patak völgyében a Kovacsina dűlő. Kovacsina a Pomáz környéki Kovácsihoz kötődik, de a neve mutatja egy régebbi lehetséges nyelvi alakját, amiről az -a végződést szokásosan lecsípve írhatott Vaczon feliratot az idegen hangokat jól ki nem értő holland metszetkészítő. Egyes történészek szerint ez a Vaczon márpedig a Székesfehérvár „hátterében” lévő Nagyvázsony, igaz, csak a Balaton hiányzik a háttérből és annyi szőrszálhasogató apróság a probléma, hogy Vázsony nem déli irányban van Székesfehérvártól, az olasz forrásban említett Duna hiányával már ne is foglalkozzunk.

Az imént bemutatott Alba-metszet és hasonló más metszetek közös jellemzője, hogy az ábrázolt folyót mindig vagy Duna vagy Sárvíz névvel illetik. Az akadémikus tollakból érvként szokott előjönni a mai Székesfehérvár mellett, hogy bizony a forrásokban is sokszor emlegetett Sárvíz folyót kötik Fehérvárhoz, így például az olasz metszetkészítő helytelenül írta a képre a Duna megnevezést. Azonban amellett, hogy Sárvíz névvel elég sok földrajzi megnevezés létezett, mégis van egy fő Sárvíz folyó, amely a mai Székesfehérvár mellett létezett, és van egy olyan fő Sárvíz, amely etimológiailag megfejthető és magyarázatot ad a Duna-Sárvíz vitára. A sár szó ugyanis egy elég gyakori földrajzi jellemzőt ír le, a mocsaras, vizes, torkolatos részeket jól jellemzi, így nem csoda a sár elem gyakorisága a topográfiában.

Emellett van mégis egy másik 'sár', amely megőrződött például a Sarolt nevünkben; a bolgár-török eredetű Sarolt név jelentése 'fehér menyét'. Géza fejedelem felesége volt Sarolt, így a név ősisége biztos. A kazároknál a Sarkel nevű váruk, amelyet később a szlávok átneveztek Belaya Vezha névre, saját török nyelvükön 'fehér ház' jelentéssel bír. A magyar Abasár település eredeti neve a középkori írásokban Saar, ahol állítólag Aba Sámuel királyt temették el, mert mondhatni az volt az ő központja, 'fővárosa'. Baskír nyelven a 'sar' tőből eredő szavuk jelenti a sárga és fehér szín közti árnyalatokat, illetve egyéb török nyelveken is hasonló a helyzet, akikkel a magyaroknak kapcsolatuk volt a történelem során. A sárga szavunk is egy ilyen tőből ered. Mai török nyelven, ha régiesnek számít is, de a 'ser' jelentése 'fej, fő'. A régi hivatalos nyelv, amelyen a török kori források is írtak, az oszmán török volt, erős perzsa behatással. A perzsa 'sar' szóból ered az oszmán török 'ser', amelynek jelentései: 'fej', 'fő fontosságú', 'vezető szerepű'. Könnyen lehet, hogy az oszmán hódoltság korában a hivatalnokok, tisztviselők, utazók a Dunára mint fő folyóra utaltak a 'sár'-nak kihallott 'ser' szóval, amit a német és holland metszetkészítők félreértve azonosíthattak a Sárvíz folyóval, vagy már korábban fő folyó értelemben volt használatos a sárvíz, ami mára kikopott a nyelvünkből ilyen jelentésében. A Duna és a Sárvíz a forrásokban ilyen módon lehet egy félreértésből egy és ugyanaz a folyó. A 17. századinál későbbi források már nyilván a ma ismert Sárvíz folyóra utalnak, összemosva a félreértett korábbi forrásokat.

2.3. Ofen és buda mint köznév, ’főváros’ jelentéssel

Az Ofen/ofen-hez köthető Buda elnevezés is lehetett eredetileg köznévi jelentésű, mégpedig buda mint főváros jelentésben. Erre nyelvi és toponímiai érvek sorakoztathatók fel. Először nézzük a toponímiai megközelítést: a külföldi és hazai helynévanyagot összehasonlítva megállapítható egy fontos jellemzője a magyar toponímiának. Az angol nyelvterületet vizsgálva számos olyan példát hozhatunk, ami már meglévő, egyedi, tulajdonnévnek számító helynevek másolásával jött létre a ’new’/’új’ előtaggal kibővítve: New York, New Orleans, New England, New Mexico, New Amsterdam, New Holland, és számtalan más példa. Ellenben magyarul furcsán hangzana az Újmiskolc, Újdebrecen és hasonlók, mert nálunk a helynévanyagunkban jellemzően köznevekhez szoktuk csatolni az ’új’ vagy ’ó’ tagot: Dunaújváros, Berettyóújfalu, Kisújszállás, Újfehértó, Újkígyós, Érsekújvár, Mosonmagyaróvár, Ópusztaszer, Óbánya – tehát új+város, új+falu, új+vár. Kivételeket természetesen lehet találni, de nem jellemzőek. A Buda, Óbuda, Újbuda elnevezés így joggal feltételezhető, hogy eredetileg jöhetett egy köznévi formából is. Többféle eredet lehetne megalapozottan kifejtve itt, de az egyszerűség és rövidség kedvéért csak a ’főváros’ köznévi jelentéshez hozok fel forrásokat.

Buda nevének eredete kapcsán írja Galeotto, itáliai humanista:

Nem tudják biztosan, honnan kapta a nevét [Buda], vagy az ókori Budaliától, vagy attól a szent férfiútól, akit Buddhának neveztek, nem mintha ő lett volna az alapítója, hanem mert olyan kiváló volt, hogy az ő nevét adták neki. (n.p.)

Az írásmód és kiejtés nem képezi fő tárgyát a kérdésnek; nem döntő érv, hogy például spanyolul Buda az írásmódja Buddha nevének, vagy hogy az angolban azonos a kiejtése mindkettőnek. Sokkal inkább jelentésbeli összefüggés mutatkozik meg, ha Buddha nevének jelentését vesszük alapul, ami ’megvilágosodott’ jelentésű. Ezzel a szóval nem nyilvánvaló még a kapcsolat, de ha a különböző nyelvi kifejezést vesszük, angolul például ez ’enlightened’ formában fejeződik ki, amely szóban a ’light’/’fény’ a képzett szó alapja. A különbség csak annyi, hogy magyarul nem használatos a megfényesedés, hanem helyette a megvilágosodás, ami lényegében ugyanaz. Buddhának mint megvilágosodottnak ez a fényes jelentése jelenik meg a Buda-Ofen kapcsolatban, de ugyancsak az azonos gyökről származtatott fehérben mint legfényesebb színben, és legfelsőbb, legfőbb rangot jelentő jelzőben, mint arra már utalt a fehér és fekete magyarokról szóló rész fentebb, vagy a központi jelentésű fehérvárak, a fehér jelzőjű vagy nevű uralkodók jelensége. Így függ össze Buda, Ofen és Fehér(vár)/’Alba’, amelyek tulajdonképpen más-más nyelvi úton, de egyazon elvont fogalomra utalnak: főváros. Ezek tulajdonnévvé válása, vagy összemosásuk konkrét létező településekkel, adja a logikai lehetőségét a várostörténeti hamisításnak.

Astana, a kazak főváros neve, jó példa arra, hogy tulajdonnevesült a ’főváros’ jelentésű astana kazak szó, amely végtére egy teljesen más nyelvből, a perzsából ered. Így nem kizárt, hogy egykor hasonló módon a buda szóból is tulajdonnév lett. Idővel az ofen mint ófőváros a német etimológia alapján – párhuzamosan a magyar városok elnémetesedésével – kezdett összemosódni az Ofen német szóval, miközben a Budához és a fővároshoz való társítása megmaradt, így az új királyi központok nevei gyanánt a németül értelmezett Ofen és az ó/új jelzők jelentek meg: Alt Ofen, Ofen, illetve Nev Ofen. Így már érthető, hogy az alábbi metszeten a B betűvel jelölt és a feliratban ’Nevv Ofen’ névvel illetett város az egykor újnak számító királyi székhelyet, Visegrádot jelöli, miután az Alt Ofen nevű rész a mai esztergomi Szamár-hegy valós tájképével egyezik meg, így a B pont a távoli Visegrád fellegvárának felel meg. Az ilyen alkalmi összekeverések mindazonáltal nem jelentik azt, hogy következetesen máshol is Nev Ofen névvel egyeztetnék Visegrádot, már csak azért sem, mert a metszetkészítők és történetírók egymástól függetlenül dolgoztak többnyire és az egyedi téves és helyes azonosítások nem eredményezhetnek konszekvens tendenciát a forrásokban.

Szigorúan csak tudományos megállapítások az ilyenféle Óbuda-metszetekről: 1. ezek egyszerre hitelesek és hiteltelen ábrázolások; ha Bertalanné a BTM-től ezzel a metszettel azonosítja publikációjában Óbuda romjait a Flórián téri római romokkal - hegyet vizionálva a síkra -, akkor jeles elődként hivatkoznak rá a BTM-nél; ha nem akadémikus próbál tájat azonosítani ugyanezzel a metszettel, akkor dilettáns és Kanyó Ferenc szerint ezen metszetek készítői különben sem jártak Magyarországon, még akkor sem, ha fantáziarajzuk egyezik az Esztergom-Szamárhegy tájával. 2. A mai Óbudán egykor magasabban állt a Duna vize és a hegyek lábáig ért. Arra viszont nem adnak magyarázatot, hogy ennek következményeként az alacsonyan fekvő Aquincum volt-e vajon maga Atlantisz, az elsüllyedt város

2.4. Óbuda egyeteme hegy oldalában, a Dunától délre

A metszetek mellett oklevelek tanúsága szerint is hegyen, hegyoldalban helyezkedett el az óbudai királyi vár és vele az óbudai egyetem. Sőt, Heltai Gáspár hazai krónikás Mátyás király óbudai egyetemi építkezési terveiről írja:

És úgy akarta az épületet rendelni, hogy mindenik piacról bolt alatt által mehetnének a kamorák közett a kamora-székekbe, a Dunára. Ahol által akarta rekeszteni az hosszú piacat a küsebbik piactól, abban az oldalba akarta a doktoroknak és a lektoroknak házait csináltatni minden szükséges szobákkal és kamorákkal, hogy az ablakok azoknak házainak lönnének napkeletre a küsebbik piacára, napnyugatra az hosszú piacra, az oszlopok felé, északra a Dunára, délre kedig Budára. (Az Mátyás királynak nagy dicsíreti rész)

Ebből a forrásból kiderül, hogy a tervezett épületek ablakai észak felé a Dunára néztek volna, délre pedig Budára. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy a Dunától déli irányban volt Buda. Márpedig a mai Óbudán vagy Budán mindez lehetetlen az égtájak miatt. Esztergom térségére ismét ráillik ez a furcsa adat a Duna folyásirányát tekintve. Számos oszmán kútfő leírása úgyszintén Budáról szól, miközben Esztergomot írják le, Budavárát pedig konkrétan Esztergom városrészeként említik – minderről lásd alább. Ez a jelenség is megérthető a buda mint főváros fogalom alapján, ami mindig is Esztergom térségét jelentette.

2.5. A budai palota, amely nem illik rá a mai várhegyre

Esztergomról sok régi metszet maradt ránk. Az egyik ilyen, egykorú ábrázolás alapján rajzolt metszetet vegyük tüzetesebb vizsgálat alá (lásd az alábbi képen)! Az esztergomi várhegyet vessük össze Mátyás király budai építkezésének leírásával! Mégpedig Bonfini itáliai humanista írja Mátyás budai palotájának építéséről: „A várfal tetejére egy faépületet rakatott: ebédlő, hálószoba és öltözködő volt benne, kissé mögötte pedig dolgozó- és írószoba. De az egész építmény, vakmerő kivitelével, azzal fenyegetett, hogy a Dunába zuhan.” (Tizedek). Ezt a Duna fölé magasodó, kilógó épületet valószínű, hogy az alábbi képen látható várhegy jobb oldali kiugró részére építették, annál is inkább, mivel a Bonfini által leírt építkezés a budai palota részre vonatkozik, amely palota az oszmán forrásokban a várhegy legmagasabb részén helyezkedett el, márpedig a mai budai várhegy egyetlen pontja még csak meg sem közelíti a Dunát, a régészetileg alá nem támasztott középkori palotarész állítólagos helye meg az egyik legalacsonyabb részén van a várhegynek. Evlia Celebi 17. századi oszmán történetíró és utazó írja a budai palotáról, melyet Kizil hiszár [veres palota] névvel illet:

[...] úgy tűnik fel, mintha oszmán gálya-hajó volna. A Kizil hiszár mintha a gályának magas hajófara volna. A vár közepén levő csársi két oldalán a boltok olyanok, mint a gálya jobb- és baloldalán a karikák, a középen levő nagy út a gálya fejénél levő összekötő gerenda, Uláma pasa tornya az oromzat felé a gálya kormányive gyanánt áll. Szóval, semmi különbség nincs. [...] E palotára nézve Gürz-Éliás hegye a magaslat. E magaslatok ellen való védekezés czéljából a palota keleti oldala előtt kettős, erős várfal van. (Karácson 234-235; 242)

Vessük össze Celebi leírását az alábbi képpel, amelyhez szemléltetésül egy oszmán hajó is van csatolva egy miniatúrából. A Kizil hiszár, vagyis a budai palota a magas vége a várnak, pont ott, ahová Bonfini imént idézett leírása is illik. A mai budai vár palota része ellenben a várhegy szinte egyik legalacsonyabb pontján helyezkedik el. Ami Gürz-Éliás hegyét illeti, a fordító lábjegyzete szerint a Gellért-heggyel azonos, de függetlenül a hegy azonosságától, maga a domborzati tényező a lényeg itt, a Gellért-hegy névazonosítás lehet későbbi betoldás is Celebi írói hátterét ismerve. A palota tekintetében a Gellért-hegy Celebi szerint keleti irányban van, mert a palota keleti oldalán emeltek védművet a Gellért-hegy magaslata ellen, ahonnan be lehetett lőni a várat. A mai budai vártól ellenben nincs keleti irányban a Gellért-hegy, sem más magaslat, hanem a Duna határolja. Az esztergomi várhegytől keleti irányban márpedig vannak magaslatok, amelyek nagyon is fontosak voltak hadászatilag Esztergom ostromai során.

A képen Esztergom egykorú látképe alapján készült rajz és egy oszmán hajó látható, amely a topkapi palota oszmán miniatúráján látható és a Göke nevű hajót ábrázolja. Oszmán hajóhoz hasonlítja a budai palotát Evlia Celebi világutazó. A feltűnő hasonlóság márpedig az esztergomi várra illik rá, ahol vélhetőleg a budai palota kapott helyet a várhegy legmagasabb pontján (Kép forrása: Wikipedia)

A mai Buda várhegyén az állítólagos középkori palota ugyanott foglalt helyet az akadémikus nézet szerint, ahol ma is a palotanegyed van. Mint látható, a várhegy egyik legalacsonyabb pontján van ez, aminek szöges ellentétéről szólnak az írásos források és ellene szólnak a régészeti adatok is, nem hiába Az elátkozott Buda a címe Zolnay László régész könyvének, aki a feltárója volt egy tulajdonképpeni szellemvárosnak, merthogy nem találták meg jó részét azon budai építészet nyomának, amelyről az írásos források írnak

Hasonló tájolási probléma mutatkozik egy másik oszmán kútfőnél. Semseddin Ahmed, írói nevén Ibn Kemal vagy Kemálpasazáde, 16. századi történetíró írja: „Azon városban, mely a folyó déli részén fekszik, van a rossztervű király páratlan szépségű palotája...” (Thúry 260). Ezt úgy érdemes értenünk, hogy a Duna azon szakaszán fekszik a város, jelen esetben a budai királyi palota, ahol a folyó kelet-nyugati folyású, mert így értelmezhető a déli part. Az oszmán kútfőket sokan hiteltelennek tartják, olykor túlzónak, tévesnek. Érdekes azonban, hogy mindig ugyanúgy tévednének Buda kapcsán, az égtájakat nem ismernék állítólag, sőt tévedéseik véletlenül egybevágnak hazai történetírók munkáival. Például az oszmán források helyességét erősíti a már fent idézett Heltai Gáspár hazai krónikás tájolása.

2.6. Budavára mint Esztergom városrésze

Celebi írja esztergomi úti beszámolójában a városról: „[Esztergomnak] Tizenhat városrésze (mahalle) van: a Hadsi Ibráhim, Alajbégi, Mehkeme, Csársi, Budin kálászi (Budavára), Tasra város (külváros), Iszkele (Rév), Tepedelen városrészeket ismerem.” (Karácson 278). Az egykor még önálló településeket a növekvő város bekebelezhette, így városrészekké alakultak. Esztergom területi növekedése napjainkra odáig jutott, hogy a város magjától rendkívül távol eső, hegyeken túli Pilisszentlélek is Esztergom városrészét képezi hivatalosan. Ezekből a szempontokból következik, hogy eredetileg az Esztergom név a mai városnak csak egy kis részére vonatkozhatott, amely elnyelte többek közt a Budavára nevű egykori települést a városfejlődés során.

2.7. A hévizekben gazdag budai várhegy, ami nem a mai

Galeotto írja: „[Buda] egy mindenfelől előtörő hévizekben bővelkedő hegyen épült [...] Olyan nehéz Budáról a folyóhoz lemenni, hogy ott, ahol a Boldogságos Szűz temploma emelkedik, mintegy fél stádium hosszúságú kőlépcső vezet le a Dunához a királyok bőkezűségéből.” (n.p.) Ehhez képest a mai budai várhegy hidrogeológiai vizsgálata kimutatta, hogy a hévizek csupán irodalmi utalások és feltételezések szintjén lehettek a várhegyben (Hajnal 59). Ellenben az esztergomi Szamár-hegy és várhegy is a mai napig ellenőrizhető módon rendelkezik meleg vizes tartalommal, hőforrással. Az előbbi hegyre pedig jobban ráillik Galeotto leírása, mint a sokkal laposabb és jelentéktelenebb mai budai várhegyre.

 

Kik, mikor, hogyan és miért hamisították meg a magyar történelmet?

Az eddig tárgyalt királyi központtal kapcsolatos kérdéseket a mai napig hamisítják; és noha múlhatatlan érdemet szerzett ebben a Habsburgok magyarellenes politikája tevőlegesen is – az oszmán pusztítás mellett –, mégis a hamisítás eredetét kell feltárni, hogy átlássuk a hatalmi érdek minőségét és a hamisítást lehetővé tevő körülményeket.

A királyi központról megmaradt szerény magyar mondattöredékből már látható, hová lehet eljutni. Azonban a középkori források tetemes része latinul íródott, így a hamisítás nyelvét is a latinban kell keresni. A királyi koronázó Fehérvár latin megnevezése, Alba, Alba Regia, akárhogy is nézzük, a település rangját vagy milyenségét jelölő jelzője nélkül csak mint Alba, vagyis Fehér áll, sokszor valóban csak ilyen formában szerepel a forrásokban. A meglévő magyar megnevezés lefordítása a latin Alba-ra azzal a torzulással és ferdítési lehetőséggel járt, hogy a feheru már csak a fehér szín jelentésében maradt meg az Alba fordításban, miközben a főerősség, fővár, főváros jelentését már nem közvetíti. Ez a torzítási lehetőség egyenes út volt ahhoz, hogy az ősi hagyományokkal rendelkező királyi fővárosra való összes utalást, oklevelet, bárminemű írásos dokumentumot a latin nyelv hivatalos státusza folytán egy olyan városra „írjanak át”, ami a fehér jelentést hordozza; ez pedig nem más, mint Székesfehérvár, amely tényleg a fehér színt adó székes vagy szikes talajról kapta nevét, azonban sosem volt a magyar királyok székhelye. Így lehetett nyelvileg és írásos úton, dokumentumokkal kiiktatni az esztergomi királyi székhelyet és áthelyezni papíron Székesfehérvárra.

Ennek a hamisításnak a hatalmi érdeke alább kifejtésre kerül még. Egyelőre annyi megjegyzést kell tenni, hogy Szent Istvánnak tulajdonítják egyes történészek a székhely áthelyezését Esztergomból Székesfehérvárra – írásos forrásokból kiindulva –, amíg más történészi álláspont és régészeti adatok szerint Székesfehérvár kiépítettsége – az egyházi épületek és a kőfal – még nem volt jelentős István korában, hanem inkább a 12. század első felére tehető a komolyabb építkezés, de fellelhető még a 13. század is egyes vélekedések szerint, a dendrokronológiai vizsgálatok pedig a 11. század közepére és 1077 köré teszik valószínűbbé a legkorábbi komolyabb erődítések megépítését. Tehát a kérdés az, miért mondanak mást az írásos források, mint amit a régészet alá tud támasztani? Ennek megválaszolására később kerül sor az alábbiakban.

A nyelvtörténeti korok olyan változást hoztak a feheru szó etimológiájában, hogy az írásmód és a jelentés módosulása két külön szót eredményezett: egyszer a régies ’feh’ írásmódot a modernizált ’fő’ váltotta fel, amíg az ’eru/er/uar’ tag a ’vár’ alakba változott tovább már csak a latin u-v írásmódi jelenség folytán is. A fehér szín értelmében viszont megmaradt a régi alakban, jelentéséből pedig kikopott a fehér szín társítása a „legfelsőbb erejű, főerejű” – fényerejű – színhez, amiről a Czuczor-Fogarasi szótár még említést tesz. Ez egy szakrális hagyomány leképeződése a nyelvünkben – a fehér jelentősége –, a tudomány korában pedig a szakralitás egyes elemeit alátámasztotta némely fizikai megállapítás, például Newton felismerése, hogy a színek összessége adja a fehér színt, a legvilágosabb, legerősebb fényt a természetben.

És bizony jaj annak a népnek, amelynek történelmét idegenek írják, mert ahogy a mocsári szik után székes/szikes talajú Székesfehérvárt – németül Stuhlweißenburg – is képesek voltak „Stuhl”-nak fordítani/ferdíteni – „ülőszék”, holott ráadásul a széket mint székhelyet vagy trónus helyét is németül inkább a Sitz szóval fejezték ki, lásd a német nyelvű magyar kormányzati szintű levelet (Bécsi levéltár, nr 2244, 1425. március 13.) –, ugyanúgy a középkori fehér/főváros szót Alba fordítással elintézték, így ágyazva meg nyelvileg a szakrális koronázó főváros eltüntetésének.

Az okleveles történelemhamisítás eredetét tehát legkorábban a latin nyelvű oklevélkiadás kezdetéhez lehet igazítani. A középkori latin írásbeliség kezdetét Magyarországon a képzett értelmiségünk egésze Szent Istvánnál keresné, dacára annak, hogy az okleveleket tekintve – tehát a hivatalos írásbeliséget nézve – a Magyar Nemzeti Levéltár is csak zárójelbe teszi a honlapján az 1000. évet a diplomatikai gyűjteményének legkorábbi darabját illetően és a következőt írja:

Legkorábbi eredeti darabja Kálmán király 1109. évi oklevele, amely megőrizte I. (Szent) István király egyetlen hiteles [sic!] és a többitől eltérően görög [sic!] nyelven íródott oklevelének szövegét. (MNL)

Ez azt jelenti, hogy a Szent István királyunktól fennmaradt néhány oklevél közül egyetlen olyan van, amit hitelesnek tekintenek, és még az sem latin, hanem görög nyelvű, ráadásul Kálmán király jóvoltából őrződött meg. Meggyőző okleveles bizonyítékot nélkülözve mégis állandó mantraként közlik a tudományos területtől az augusztus 20-ai tömegmédiáig, hogy Szent István mint államalapító behozta a kereszténységet, Rómának tett behódolásáért koronát kapott a pápától, és a latin írásbeliséget meghonosíttatta a behívott térítő papokkal. Ehhez képest ünnepelték ugyanannak az akadémiai vonalnak köszönhetően 1896-ban az ezeréves országot – innen a millenniumi kiállítás és vasút – Árpád fejedelemmel a központban, mindezt elfelejtve pedig 2000-ben újra ünnepelték az ezeréves országot. A Szent Istvánnal kapcsolatos mantráink – legyen az tudományos vagy más jellegű – annyira önellentmondásosak, hogy kétséget kizáró módon írásos bizonyítékot kellene hozni egyik vagy másik jól megszokott állításhoz, hogy igazságot tegyünk, azonban a következőket találjuk, ha fellapozzuk a szakirodalmat.

Szent István és még az őt követő uralkodók korszakát a szakirodalom „oklevéltelen kor” címszó alatt ismeri. Levéltárainkban, egyházi intézményeinkben is Kálmán király korát megelőzően csak elvétve találunk oklevelet, mellesleg tovább szűkíti az értékelhető források számát a hamisnak bizonyuló oklevelek növekvő állománya. Hol van tehát Szent István öröksége, a szilárd római keresztény, latin írásbeliségű államának írásbeli emlékanyaga?

Az egyik legismertebb hamisítvány Szent István korát illetően az úgynevezett Szilveszter-bulla, amelynek hamisságát Karácsonyi János mutatta ki végleg a 19. század végén. Ha végignézzük az ilyen hamis oklevelek sorát, akkor kirajzolódik belőlük, hogy az egyházi adományok és alapítások, amelyeket Szent Istvánnak tulajdonítanak, illetve a pápai koronaküldés és a római egyháznak való alávetettség a többi mantránkkal együtt alaptalanok, puszta koholmányokon alapszanak. Figyelemre méltó összefoglaló található az oklevélhamisításról a Tolnai Világtörténelme kötetében:

Az okmányhamisitás jövedelmező üzlete volt minden időben a nemzeti és nemzetközi, világi és egyházi csalóknak. A XIII. és XIV. században Bulcs káplán, Apród András móri birtokos, Balázs leleszi prépost, Máté zalamegyei pap, István bodrogmegyei pap, Mihály erdélyi kanonok és körjegyző az ismertebb okmányhamisitók.

Külön diszessége ennek az iparnak még egy János nevü deák, kit máglyán égettek el, mert olyan nagy mértékben üzte az okmánycsalást, hogy négy vármegye levéltárában kellett felülvizsgálatot indittatni. Életével fizetett egy Zomlini Gáspár nevü deák is, kiről kiderült, hogy negyvennyolc oklevelet hamisitott.

A törvények szigoran üldözték az okmánycsalókat, de azért nem tudták kiirtani őket, mert a csalónak és a felbujtónak is mindig érdekében állott a kiváltságok korában az ilyen dokumentumok megszerzése. István oklevelei közül négy olyant ismerünk [az 1910 körüli kiadás idején – blogszerző], melyeknek hamisitott volta kétségen kivül áll és a gazdag pannonhalmi apátság alapitólevelét is ilyen hamisitványnak tartják.

De szinte semmi ez ama nagyszabásu csalásokhoz képest, melyek a külföldön végbe mentek. Százával lehet minden nemzet irodalmában találni a literátus csalókat, kik kiváltság-leveleket, bullákat, adományleveleket, kódexeket, genealogiai okmányokat hamisitottak, hogy ezen a réven különféle előnyök birtokába jussanak.

Nálunk hetven év előtt [a kiadás idejéhez képest – blogszerző] halt meg egy budai antikvárius személyében az utolsó hivatásos okmánycsaló, aki nyelvemlékeket, krónikákat, okleveleket és kódexeket koholt s egyik krónikájával olyan rekordot ért el, hogy az akadémiában annak alapján egyik akadémiai tag órákra terjedő tudományos előadást tartott. Literati Nemes Sámuel a neve ennek a különös okmányhamisitónak, aki szinte humorisztikus eredményeket ért el különböző időkben véghezvitt csalásaival. A Nemzeti Muzeum kézirattárának van egy külön gyüjteménye, mely kizárólag ezeknek a hamis készitményeknek a darabjait tartalmazza s amelyek bizonyitják, hogy a történelmi jellegü okmányok hamisitása minden időben divatozott és a legjövedelmezőbb mesterségek egyike volt azok kezében, kik ezt az ipart jól értették.

(Mangold és Horváth 297-298)

Külön ironikus, hogy még az eredeti első kiadásban fellelhető fent idézett szövegrészt is, ami pont a hamisításokról szól, a Tolnai Világtörténelme 20. század végi reprint, vagyis hasonmás kiadásából „véletlenül kifelejtették” a hasonmási hűség és történészi becsület nagy igyekezetében. Az egyházra kellemetlen szövegrészek szintén „véletlenül” erre a sorsra jutottak az 1990-es évek „szabad szellemiségének” friss légkörében.

Karácsonyi János, aki az MTA tagja is volt, A hamis, hibáskeltű és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig című munkájában kerek 40 oldalon keresztül közli a hamisított oklevelek jegyzékét. Ehhez jön még hozzá a publikációja óta eltelt évszázad során megvizsgált és hamisnak ítélt oklevelek roppant száma. Mintha mi sem történt volna, az ezekből a koholmányokból rekonstruált történelmi kép nemhogy nem kopott ki a köztudatból, de a mai napig hivatkoznak egyes kutatók a már hiteltelenné vált hamisítványokra. Mégis, ha a Szent Istvánnak tulajdonított latin nyelvű oklevelek hamisak, az egyetlen hiteles pedig görög nyelvű és Kálmán király által maradt fenn, akkor kik és mi célból hamisítottak Szent István neve alatt latin nyelvű okleveleket?

Ennek megválaszolásában segít Peter de Rosa Krisztus helytartói: A pápaság árnyoldalai című könyve, amelyben külön fejezetet szentelt VII. Gergely pápa hamisító műhelyének. Íme néhány fontosabb részlet:

A görög szertartású keresztények Rómát két évszázadon át a hamisítók városának nevezték. [...] Gergely még a konstantini adománylevélnél is messzebbre ment. A szeme előtt egész hamisító műhely dolgozott, amely egyik dokumentumot a másik után fabrikálta és látta el pecséttel, a pápa igényeinek megfelelően.

A műhelyt luccai Anselmus, az előző pápa unokaöccse, majd Deusdedit bíboros, utána pedig a páviai Gergely bíboros vezette. Gergely pápa (később II. Orbán is) igényelte azt, hogy írásokkal igazolhasson egy fejedelem vagy püspök elleni eljárást. Nos, ezek a prelátusok szó szerint produkálták a megfelelő dokumentumot. Kutatásokra nem is volt szükség — mindent saját hatáskörükben intéztek el.

Számos korábbi okiratot is úgy megváltoztattak, hogy tartalmuk az eredetinek pontosan az ellenkezőjét állította. A régebbi dokumentumok némelyike szintén hamisítvány volt. Hildebrand műhelye minden papírost, lett légyen hamisítvány vagy eredeti, tökéletes pártatlansággal tisztességtelenül kezelt. Orwell 1984 című könyvét kilenc évszázaddal megelőzték, nem a Nagy Testvér sugallatára egy istentelen államban, hanem a római katolicizmus szívében, a pápa javára.

A történelmi hamisításnak ez a gyors módszere csodákat művelt, különösen azáltal, hogy a hamisítványokat felvették a kánonjogi gyűjteményekbe. Számtalan finom változtatás révén a katolicizmus „változtathatatlannak” tűnt. Tettük nyomán a „ma” „örökkévalóvá” vált. És ez, a történelmi tényekkel szembenállva máig a katolicizmus jellegzetessége.

Így zajlott le a legcsendesebb és a legszívósabb forradalom. Mindezt papíron vitték véghez. Persze hatástalan maradt volna egy olyan korban, amikor írni és olvasni mindenki tud, és amikor már van könyvnyomtatás és másolás, továbbá a radiocarbon módszerrel lehetséges a pontos időazonosítás. De a hamisítás zavartalanul hatékony maradhatott a ritka kéziratok, a hiányos műveltség és az írástudatlan császárok korában.

Természetesen Gergely sem menekült meg a hamisításoktól.

A leghatékonyabb hamisítványnak Pseudo-Isidorus dekrétumai bizonyultak. Ezek francia eredetű, IX. századból származó iratok, amelyeken Róma kapva kapott, s amelyeket Gergely a „csalatkozhatatlan” valódiaknak nyilvánított. Ez a dokumentumgyűjtemény 115 darabból áll és állítólag a korábbi római püspököktől származik, elsőként Kelementől (88-97). További 125 dokumentumhoz hamisított toldalékokat csatoltak azzal a szándékkal, hogy a pápa hatalmát és tekintélyét növeljék. A hamisítványok értelmében a korábbi pápák megtiltottak minden érintkezést a kiátkozottakkal.

Gergely pápa ezt az elvet 1078-ban kiterjesztette a császárokra és a királyokra is, bár tudta, hogy erre eddig nem volt precedens. Ha pedig a pápa a császárt kiátkozta, akkor alattvalói nem állhattak vele kapcsolatban - mire volt még jó a császár? Csak a trónfosztás maradt hátra, amit Gergely nagyon szívesen meg is cselekedett.

Ezt viszont már a legbuzgóbb pápisták sem tudták neki megbocsátani. Gergely ugyanis szándékosan összekeverte a kétfajta törvényt: az egyházit és a világit, és a kiátkozás spirituális elvét politikai fegyverré változtatta. Az ő kezében ez gyilkos fegyverré lett. A görög császárt éppúgy letette, mint Boleszlávot, a lengyel királyt, és Lengyelországban eltörölte a királyságot. Békétlenséget okozott egyik országban a másik után, ahol felkelések és polgárháborúk követték egymást.

[...] Figyelemre méltó módon Gratianus találta fel a pápai hatalom kiterjesztésének hatékony módját. Róma nagy örömére kijelentette: a pápa minden jog egyedüli forrása és korlátlan letéteményese. Ezért Isten Fiával azonos a tekintélye. Ez az apoteózis (megdicsőülés) a Kúriát, amely a pápa nevében intézkedett, természetesen fellelkesítette. Így minden tollnok tulajdonképpen Istennek számított.

[...] VII. Gergely hamisítványainak megvolt az az előnye, hogy azok egyszerre eredetiek és sérthetetlenek, újak és ugyanakkor régiek is voltak. Balgaság lett volna, ha egy fejedelem szembeszáll a pápával, amikor olyan korábbi főpásztorok, mint I. Ince és I. (Nagy) Gergely császárokat és királyokat döntöttek meg. Nem arról volt szó, hogy ez valóban megtörtént-e, hanem hogy VII. Gergelynek rendelkezésére állt egy olyan dokumentum, amivel igazolta, hogy lejátszódott a vonatkozó esemény. Maguk a hamisítók teljes szívvel hittek abban, hogy Gergelynek megvan az ereje az uralkodók megbuktatásához, és ha ők egy-két tollvonással itt-ott hozzásegíthetik ahhoz, hogy az istentelen világ is elhiggye ezt — mi rossz van abban?

A történelem a teológia segédtudománya lett és máig is az maradt. Végeredményben még a történelem sem mondhat ellent a „csalatkozhatatlan” igazságnak. Ezért a római katolikus kereszténység kiformálódásának éveiben minden vitát csírájában fojtottak el, hivatkozva a „tekintélyre”, amelyet szükség esetén gyorsan előállítottak. A fejlődés nem spontán módon alakult, hanem előre gyártott minták követésére kényszerítették. A hit és erkölcs kérdéseiben a pápák alárendelését az egyetemes zsinatoknak a visszájára fordították. Vitatott és sokszor nevetséges nézetek hivatalos dogmák lettek. Egyoldalú álláspontokat örökkévaló és megváltoztathatatlan katolikus tanításként szentnek nyilvánítottak.

Nem kis dolog a történelmet így előállítani. (98-103)

Ezekből kiderül, hogy az írásos hamisításokra azért volt szükség, hogy a római egyház hatalmát megerősíthesse a világi hatalommal szemben. Egyik módja volt a történelemhamisítás, nem létező precedensek legyártása, amelyekre hivatkozva az írástudók árulásuk folytán – akik akkoriban főleg egyháziak voltak – visszaéltek az írás hatalmával és az írástudatlan, műveletlen köznéppel és világi hatalommal azt hitették el, amit nem szégyelltek. Ha pedig az írás ereje nem volt elég, az írásra hivatkozva harcra kelt az egyház, nem véletlen, hogy VII. Gergely hírhedt hamisító műhelye akkor futott fel igazán, amikor az invesztitúraharc kezdetét vette pápasága alatt. Az invesztitúraharc tulajdonképpen az első komolyabb fegyveres harc volt a pápaság világuralmának megteremtéséhez, de ez leginkább a Német-római Birodalmat érintette a pápaság és császárság vetélkedése alatt. A római egyház igazán nagy terjeszkedését a kelet felé való térhódítás jelentette: a görög kereszténységgel való leszámolás. A keresztes hadjáratok nemcsak a Szentföld elfoglalására irányultak, nemcsak muzulmán ellenfelekkel harcoltak, hanem a negyedik keresztes hadjárat betetőzéséül elfoglalták Konstantinápolyt 1204-ben és létrehozták a római katolikus latin császárságot, ami közönséges nevén mint Romania volt ismert, utalva a rómaiságra. Az antiochiai ortodox egyházat a többi keleti egyházzal együtt ugyancsak igyekeztek háttérbe szorítani a különböző keresztes államokban a Szentföld felé vezető tengerparti szakaszon és a római egyház uralmát kezdték kiépíteni. 1200 környékére, III. Ince pápa idejére a római egyház uralma tetőpontjára jutott, Európa legtöbb uralkodója fölé kerekedett a pápai hatalom.

Ebbe a kontextusba helyezhető a magyar vonatkozású hamisítások sorozata. Már az első keresztes had előcsapatai azzal voltak elfoglalva a Magyarországon történő átvonuláskor, hogy Mosont ostrom alá fogva és a Jeruzsálem felé vezető útról letérve Nyitra felé az ország elfoglalásán mesterkedjenek, de Kálmán király sikeresen ellenállt, amit az is segített, hogy a keresztes had vezetői „rettenesen civódtak afelett, hogy ki [melyikőjük] legyen az ország elfoglalása után Magyarország királya” (Bánlaky n.p.). A keresztesek fosztogatásai és gyilkolászásai Magyarországon azon szöveg kíséretében zajlott, hogy „vajmi kevés a külömbség, vajjon magyart avagy pogányt ölnek-e” (idézi Bánlaky). Hol van Szent István római katolikus, latinizált, européer magyarsága, a Nyugat-Európába beilleszkedett római keresztény királysága, az istváni útválasztás eredménye, amit folyton hangoztatnak, hogy tudniillik az istváni térítés és nyugatpolitika megóvta az országot attól, hogy mint pogány népre rárontsanak a művelt Európa nagyhatalmai? Az imént idézett attitűd nem azt tükrözi, hogy a 11. század végi magyarságot és királyságukat a pogányságtól nagyon megkülönböztették volna. Ennek magyarázata az lehet, aminek kifejtésére alább sor kerül: Szent István térítői és latinizáló, nyugatbarát politikája valójában meg sem történt; Szent István műve és alakja csupán a püspökből lett király, Könyves Kálmán és egyházi tollnokainak történelemhamisítása, annak is merő politikai haszonszerzés céljából véghezvitt eredménye.

A nuclearmorphology.hu blogján megjelent, történelemhamisítási témát feldolgozó sorozat, „Az elhazudott magyar történelem szeletei” (ide kattintva olvasható), annak is különösen a II. részében elsőként mutatnak be olyan történelmi megállapításokat, amelyek egyszerre adnak magyarázatot a történészek elképzelésébe nem illeszthető forrásokra és amelyek úttörő jelentőséggel bírnak a szisztematikus hamisítások feltárásában. A sorozat egyik lényeges megállapítása, hogy Kálmán király tekinthető a hamisítások hazai mesterének. Nem meglepő, hiszen agyafúrt és tanult elme kell egy egész historiográfiai csalás kivitelezéséhez, és erre ki más lett volna képes és hajlamos a világi uralkodók közül, mint a papi nevelésben részesült, tanult és ravasz uralkodóként jellemzett Kálmán, aki a „cunues / qunwes”, vagyis „Könyves” jelzőt talán éppen a történelem nagy hamisítójaként érdemelte ki. Könyveiben vagy kódexeiben ki tudja, mik íródtak: egy biztos, Kálmán alatt lett Istvánból hivatalosan szent, Kálmán kódexeit gazdagította Hartvik püspök, amikor megírta Szent Istvánról azt a legkorábbi forrásművet, amelyből mai ismereteink származnak Istvánról, mert ebben maradt fenn állítólagos korábbi legendája is; és ugyancsak legkorábban Kálmán ideje alatt írhatták Szent Gellért legendáját, amelyben Gellért atyja részt vett az első keresztes háborúban, száz évvel Szent István után. Gellértnek egyébként számos életművet írtak az évszázadok alatt, némelyikben megfigyelhető egyes szerzetesrendek törekvése, hogy Gellért alakját felhasználva a saját rendjük történetét régebbi időkbe igazolják vissza (Györkös n.p.). Ugyanezen az alapon elképzelhető, hogy Gellért legendájában a keresztes háború a valós elem, amíg az István királyhoz kötés a hamisítás, amely Kálmán és a római egyház érdekeit szolgálta. Szent István Intelmei Imre herceghez szintén nem bizonyító erejű István valós művére nézve, mivel annak szövege 15. századi másolatokban maradt csak fenn, szövegstílusát és tartalmát illetően évszázadra pontosan lehet csak dátumozni, épp annyira lehet István-kori, mint Kálmán idejéből származó, de ennek kontextusban láttatására alább kerül sor.

Könyves királyunk írásbeli buzgalma egy időben zajlott Gallus Anonymus, a lengyelek krónikaírójának tevékenységével. Nem volt tehát párhuzam nélküli a magyarországi történetírás fellendülése, az egyház kötelékein belül pedig összehangolhatták a múlthamisítás nagy munkáját nemzetközi szinten. Annál is inkább, mert VII. Gergely fent idézett hamisító műhelye nem holmi házi használatra gyártotta koholmányait, hanem egész Európára kiterjedő egyházi, római világhatalmat kezdtek kiépíteni – mint azt a történelem megmutatta, meglehetősen nagy sikerrel. Lengyelország kapcsán éppen VII. Gergely volt aktív politikai beavatkozó, azonban a magyar királyi uralom elég szilárdnak bizonyult az egyházi beavatkozással szemben Szent László király alatt, aki VII. Gergely kortársa volt, így a trónutódlásnál ragadhatta meg a pillanatot Róma, hogy hatalmat szerezzen Magyarország felett.

A fent említett sorozat, „Az elhazudott magyar történelem szeletei” másik fontos megállapítása, hogy a trónutódlás körül dőlhetett el minden kérdés. Egyrészt a római egyház teret akart nyerni az országban a görög és egyéb vallási ágazatok rovására, másrészt a trónon Álmos herceg következett volna, nem pedig a papnak nevelt Kálmán. Mivel király is lett Kálmán, nem kevésbé Álmos testi épségének rovására végül – megvakíttatta –, ezért feltételezhetjük, hogy Kálmánban megvolt a kellő hatalomvágy, ami társulva tanultságával és írástudásával, papi hátterével, könnyedén érdekszövetségre találhatott a római egyházzal. Az útban lévő jogos trónörökös, Álmos herceg ellenében a római egyház kisegíthette Kálmánt mint trónkövetelőt a már jól bevált módszerrel, VII. Gergely pápa találmányával, okmányhamisító iparával, amelyben a soron következő pápák sem restelkedtek: írást hamisíthattak arról, hogy Szent László végül Kálmánra hagyja a trónt – így vázolható fel a módszer az említett blog-sorozat alapján.

Ez lehetett a kezdete a latin nyelvű okleveles korszaknak Magyarországon, már ami a hivatalos oklevélkiadást illeti – lásd a szakterminológiát, „oklevéltelen korszak” után jött Kálmán –, és ekkortól kezdve éltek vissza az írás hatalmával. Ha volt is addig írásos rendelkezés és az új típusú hatalom érdekei ellen szólt, azt megsemmisíthették és helyükbe visszamenőlegesen hamisították az okleveleket. Kálmán király cserébe az egyház segítségéért, jóváhagyhatott olyan hamis okleveleket, krónikákat, kódexekbe vetett legendákat, amelyek a római katolikus egyház és szerzetesrendjeinek múltját Szent István és Géza fejedelem koráig visszaigazolta annak érdekében, hogy Kálmán korában birtokokat, intézményeket, egyszóval: teret és hatalmat nyerjenek. Ezért van az, hogy a 11. századra keltezett, főleg István király nevében kiadott oklevelek közül rendkívül sok a hamisítvány, a másolat – ki tudja, másolás közben mi változott meg a szövegben „másolói tévedésből”. Így történhetett, hogy az István korában valószínűleg még görög dominanciájú és egyéb keleti keresztény irányzat görög nyelvű okleveleket használt, amiből a későbbi latin nyelvű egyház sokat megsemmisített – így lett „oklevéltelen korszak” –, ami pedig megmaradt, az a már említett 1109. évi oklevél Kálmán jóvoltából, amely István görög nyelvű oklevelét őrizte meg. A többi oklevél pedig, amelyről már a tudomány is kimutatta hamisított voltukat, nem más, mint latin nyelvű hamisítvány Könyves Kálmán tollnoki műhelyéből. Nemhogy István korában görög egyházi dominancia, de még III. Ince pápa 1204-i, Imre királynak címzett levelében azon kesereg, hogy Magyarországon csak egy latin kolostor van, amíg görög kolostorból sok. Ebből is látható, hogy bár Kálmánnal megkezdődött a latinizálódás, rövidesen megtorpanhatott a folyamat az Álmos herceg ágából származó uralkodókkal II. (Vak) Bélától kezdődően, így a római egyház végleges térnyerése egy hosszabb folyamat volt, mintsem ami Kálmán uralma alatt végbemehetett. Mégis jelentős alapját vetette meg Kálmán a nyugati kereszténység uralmának Magyarországon: az okleveles és egyéb írásos alapjait.

Egyik legismertebb példája a hatalom alapjának hamisítás általi megvetésének a constantinusi adománylevél, amelyről tudományosan kimutatták, hogy hamisítvány – komolyabban először egy Lorenzo Valla nevű humanista, aki megvetette ezzel a modern filológia alapjait. Ez a hamis adománylevél lényegében arról szólt, hogy I. Constantinus római császár a római pápáknak adományozta egész Itáliát és Rómát. Jóllehet, a Jézusig visszavezetett korai pápák névsora jelentős részben szintén fiktív, de ha egyszer nem volt, aki mint falat kenyeret adományozza a pápáknak egész Itáliát, akkor „adományoztatni” kellett ezt valakivel a múltban akár még pápának is csak anakronisztikusan nevezhető személyeknek, ha hamisítással, akkor hamisítással. A filológia módszerei nélkül pedig történelemprofesszoraink a mai napig tanítanák a constantinusi adományozást mint hiteles történést – ezért van lényeges szerepe a filológiának a történettudomány tévelygéseinek helyrehozásában, csakúgy, mint a jelen bejegyzésben alkalmazott filológiai megközelítésnek az Alba-fordítás és hamisítás kapcsán. A constantinusi adományozás hamisítására pedig azért volt szükség, hogy írásos alapját vessék meg a még csak a középkorban formálódó pápai államnak.

Hasonló alapon kellett a Kálmán király uralomra jutása idején a római egyháznak is visszamenőlegesen teret adni, a mindenfajta adományozáshoz pedig kellett egy adományozó is a múltban: ez lett István király, akinek ezért is van sok hamis latin oklevele, mert vele adományoztatták azt, amit valóban Kálmán játszott át a római egyház kezére. A különböző kolostorok, apátságok alapítása kapcsán is hasonló időbeli maszatolás történhetett „Az elhazudott magyar történelem szeletei” alapján. A hatalmi alapvetéshez kellett egy nagy király, egy mintauralkodó, aki a római egyház érdekei szerint uralkodott. Megírták tehát, főleg Hartvik püspök, Kálmán íróműhelyében Szent István legendáját és életrajzát, minden legkorábbi adatot, amit ma tudunk Istvánról – ezt így is tartja a történettudomány –, ám valószínű, hogy nem az akkori szájhagyomány vagy bármiféle írásos hagyaték alapján írták ezeket, hanem a 12. századi egyházi érdekek szerint kitalált és oklevelekkel meghamisított múlt alapján. Lényegében tehát Szent István életműve, uralkodása jórészt fikció, kis részben Kálmán tetteinek visszavetítése, nyomokban pedig tartalmaz egy valós személyt, aki viszont jelentéktelenebb uralkodó volt – erre még adat is utal, lásd az alábbi képen. A Szent István-kép megalkotásához nemcsak legendát, okleveleket kellett gyártani, nemcsak hivatalosan szentté kellett avatni Istvánt Kálmán korában, hanem a rövid uralkodását is meg kellett hosszabbítani, hogy időt hagyjanak a nagy király „államépítő” és „egyházszervező” tevékenységének: fennmaradt olyan adat is, amely az 1000. év mellett szerepelteti az 1020. évet mint István uralkodásának kezdetét. Ez a kettős adat onnan származhat, hogy az 1020-as évektől uralkodó Istvánt a hamisított keltezésekben és kronológiában visszatolhatták az 1000. évre, máshol pedig 1001-re, Európa összes írásos forrását pedig nem tudták a hamisításhoz szinkronizálni anélkül, hogy hibát ne vétsenek a különböző adatok fennmaradásával.

Mikor lépett trónra Szent István, melyik adat a valós? Mint látható, van olyan adat is, miszerint 20 évvel később, mint amiről beszélni szoktak. Ez esetben viszont mi súlya és ideje lenne az államalapító és egyházszervező nagy királynak? Vajon inkább arról van szó, hogy azért kell 20 évvel többet uralkodnia papíron, hogy egyházat szervezhessen, és azért tegye mindezt, hogy hatalmat nyerhessen az az egyház, amelynek VII. Gergely pápája hamisított oklevelekkel és átírt keltezéssel nyert teret egyháza számára, csakúgy, mint ahogyan a hamisított ún. constantinusi adománylevél volt hivatott a pápának adományoztatni a császárral egész Itáliát? (Thesaurus Geographicus 364)

A Vajk megkeresztelésének históriája is téves lehet, legalábbis a Vajk név vonatkozásában. A köztudatban úgy él, hogy a Vajk egy ősi magyar név, István eredeti pogány neve, amiről átkeresztelték Istvánra. Csakhogy a Vajk név egyetlen és legkorábbi forrása Merseburgi Thietmar német püspök krónikája, latin szövege, ahol ’waic’ formában szerepel két sor közé utólag beszúrva. Az akkori szövegekben nem különböztették meg a kis- és nagybetűket, legalábbis konszekvens megkülönböztető szerepe nem volt, csupán a modern átiratokban van nagybetűvel kezdve a Waic szó, tehát nem utal semmi arra, hogy személynévről lenne szó. Lehetett ez egy ugyanolyan rang, mint a forrásokban szereplő gyula méltóságnév, amelyből kialakult később a Gyula név. Tekintve, hogy a forrásokban I. András nevéhez a Fehér jelző van társítva, ami az uralkodó személy rangjának régi magyar megnevezési formája lehetett – lásd a már megtárgyalt fehér szó főváros jelentését a városnevekben, ill. a fehér és fekete magyarok társadalmi rangi kérdését, hasonló alapon személyeknél utalhatott a vezető szerepre –, amely fehér rang valójában főúr, fejedelem értelemben lehetett használatos, de a szóalaki és talán kiejtési hasonlóság miatt a fehér mint szín lett a szláv nyelvekben lefordítva ’biela’ és hasonló formákra, amiből a Béla név eredhet – márpedig a Béla név feltűnően inkább csak uralkodók nevében tűnik fel a korai időkben. Ez a fehér méltóságnév németre weiß-ként lehetett lefordítva. Az akkoriban még nem sztenderdizált német nyelv és helyesírási rendszertelensége, nyelvjárásainak sokasága könnyen hozhatta ki az ’-ai-’ írásmódot az ’-ei-’ helyett – lásd a régi bajor és luxemburgi írásmódot, amely az előbbit használta –, a ’waic’ így már nem áll messze az esetleges weiß, vagyis fehér jelentéstől, ami így végtére egy magyar főúrra, fejedelemre utalna. Egyetlen probléma, hogy a ’c’ miként írhat le a középkori latin szövegben /sz/ hangot, még ha egy német szót is írt volna le. A görögben a ’c’-hez hasonló betű írja le ezt a hangot. Egyelőre tehát bizonytalan a ’waic’ szó jelentése, utalása a latin szövegben. A tendencia viszont megfigyelhető, hogy a krónikákban a régi magyar személyneveink méltóságnevek voltak. Például Vazul vagy Vászoly a B-V váltópárosból – Bálint-Valentin – könnyen kitalálhatóan a görög basileios, vagyis ’király, úr’ szóra vezethető vissza.

Az Intelmek gyakran hivatkozott és széles körben ismert műve nem volt páratlan a maga műfajában, akkoriban királytükrök néven futottak a hasonló irományok. Céljuk egy mintauralkodónak a leírása volt. Szent István maga is egy mintauralkodó volt a legendája szerint, de bizonyíték hiányában amennyire István írhatta az Intelmeket, ugyanolyan biztossággal állíthatjuk akár azt is, hogy az Intelmek írták István alakját, aki a római egyháznak megfelelő módon uralkodik és a nyugati idegeneket kiszolgálja, előnyben részesíti. Ez az uralkodói alak inkább Kálmánra vall, aki a görög irányzatú keresztény helyeket, templomokat „istváni” módon, erőszakkal téríthette át a római egyház javára, amíg igazolásul az ellenszegülők kivégzésére, megvakíttatására – többek közt Álmos herceg és a későbbi II. (Vak) Béla – precedenseket gyártathatott a Könyves királyunk a kódexeiben, úgymint István utáni Vata-féle pogánylázadások leverése, Gellért püspök mártírsága, vagy Vazul megvakítása – események, melyek játszódhattak Kálmán korában is. Ez magyarázatot ad arra is, hogy Gellért püspök hogyan lehet a legendájában a fia valakinek, aki a keresztes háborúba ment harcolni Kálmán korában. Lényegében tehát az államcsíny, amit Kálmán a római egyházi szövetséggel megtehetett, ott van leírva részben a Szent István-képben.

Ami pedig Anonymust illeti, Istvánnak tulajdonítja Fejéregyháza vagy Fehéregyháza alapítását, ami valójában főegyházat jelent a már ismertetett etimológia alapján, s mint ilyen, az esztergomi országos vallási központ egyházi főépülete. Anonymus szerint Árpád fejedelem sírhelye fölé építették Fejéregyházát, ahonnan egy kis patak keresztül folyik Attila városán, ami Anonymus szövegében Budával azonos. A helyszín azonosítása megoldottá válik a Fehéregyház [Alba Ecclesia] = főegyház, fővárosi egyház megfejtéssel, mert az akkori Esztergomot tartja a történettudomány is a fővárosnak, ott volt az egyházi központ is, a főegyház, később az érsekség, és a fejedelmi központ is, így vélhetően Árpád temetkezési helye is; a német tudományos kutatások pedig Esztergomot azonosítják Attila városával, vagyis Etzelburg városával, ami Anonymusnál Budavára, ami alatt az eredeti Óbudát kell érteni – tehát Esztergomot, ahogy az eddigiekből látható volt. Ez a magyarázata annak, hogy miért nem találták a régészek Fejéregyházát a mai Óbuda, vagyis az egykori Ópest [Alt Ofen] környékén, ahol soha régészeti nyomát nem találták fejedelmi vagy országos vallási központnak, ugyanakkor nagyon helyesen Esztergomot nevezik meg a kora Árpád-kor központjának. Itt pedig elérkeztünk a jelen kutatás csúcspontjára: a magyar királyi központ meghamisításához, amely az írástudók árulásának eredménye.

Könyves Kálmán államcsínyének – amelynek lényege a Kálmán egyházi történetírói tevékenységének révén az István király nevére hamisított, de valójában Kálmán által kezdeményezett nyugati típusú római hódoltságú államtípus és egyházi szervezet bevezetése – útjában állhatott a gyökeres hagyományokkal rendelkező szellemi és uralmi központ, Esztergom – ami akkoriban még nem ilyen néven lehetett –, a főváros, a régi fejedelmi székhely. Ha feltételezzük, hogy a Fehérváron koronázás régi hagyomány volt, és szem előtt tartjuk, hogy jogérvényesen csak ott koronázhattak magyar királyt, akkor erős indítékot találunk Kálmán és a római egyház hamisítására. Ugyanis, ha kezdetben a ma Esztergomnak nevezett térség volt a fejedelmi központ, akkor nyilvánvalóan ott voltak hagyományai a királyok koronázásának, vallási szertartásának, főtemplomuknak, és vélhetően a görög és egyéb keleti keresztény vallási ágazatoknak. Egy ilyen helyre jogtalan követelésekkel – mert az öröklési rendben nem Kálmán, hanem Álmos herceg lett volna a jogos uralkodó –, betolakodni az addig idegen római egyházi segítséggel nehezebb lett volna a hagyományok ellenállása miatt, mint hamisítani egy alternatív „hagyományos” központot. Ezért az akkoriban „feheru”-val leírt fővárost, főközpontot a latin nyelvű oklevelezésben „alba” [latin: fehér] névre fordítva – mintha a főváros akkori magyar megnevezésének elvont fogalma, közneve egy konkrét város neve, helynév, tulajdonnév lenne – megteremtették a székes vagy szikes fehér talajról elnevezett Székesfehérvár „hagyományát” papíron, annak is alapítását Szent Istvánnak hamisítva, hogy római egyházi jogalapot és alternatív koronázó székvárost hozzanak létre a trónkövetelő Kálmán számára. Innen érthető, hogy a latin keresztény zarándokúton fekvő Székesfehérvár jelentősebb régészeti emlékei nem István, hanem Kálmán korából jönnek elő, és az istváni alapítás, székesfehérvári egyházi építmények históriája mögött is valójában Kálmán római törekvései lehetnek.

István király és Gizella a Képes krónikában, amint főegyházat alapítanak valaminek a helyére, ami gyökerekkel rendelkezik. Beszédes kép arról, hogy valami újat, gyökértelent csak valami lefedésére érdemes építeni. Anonymus szerint éppen Árpád fejedelem temetkezési helye fölé – esetleg reá – építették az egyházat, amit fejérnek neveztek – tehát az esztergomi fővárosi főegyház, székesegyház, főtemplom –, hogy a vélhetően pogány, vagyis népi vallási és ősi emlékezeti zarándokhelynek végét vegyék, mégpedig Anonymus szerint a magyarok megtérése után, ami alatt valójában Kálmán erőszakos római katolizációját lehet érteni. Majd pedig Hartvik püspökkel megírták Kálmánék a mesés történetet Istvánról, a római egyház hű szolgáló királyáról, mintauralkodójáról. Az írásosan igazolható tény márpedig az, hogy az istváni behódolás, az ún. Szilveszter-bulla és hasonló római hajbókolás csak hamisítványok még az akadémiai álláspont szerint is, ugyanakkor Kálmán volt az egyetlen király, aki lemondott az invesztitúra jogáról Róma javára

Kálmán király tehát a római egyház hű szolgájaként igyekezett kiiktatni minden vallási irányzatot, ami nem római katolikus, főegyházat emelve a régi vallás letörésére, megalapozva az esztergomi érsekség aranykorát, az invesztitúra jogáról egyedüli királyként mondott le, ezzel párhuzamosan a világi hatalom megragadása érdekében a folytonosan lázadozó jogos trónörökös, Álmos herceggel szemben ellenkirályi koronázó központot létesített. Ki kellett játszani a hagyományokkal rendelkező régi esztergomi királyi központot: mindent, ami központi fontosságú volt, át kellett varázsolni Székesfehérvárra egy tollvonással. És valóban: az „alba” szó, mint varázsige, egy csapásra elintézett olyan kérdéseket, mint írásban igazolni nyelvi úton is visszamenőleg István király nyakába varrva az összes térítést és egyházalapítást Székesfehérvárral egyetemben; az Alba latin fordítással ugyanis a kétértelmű fejér szót megfosztották a főség/főváros jelentésétől a latin szövegben, mert az Alba szó csak a fehér szín jelentést őrzi meg belőle, ezáltal nyelvileg kiiktatták a korábbi szakrális és uralkodói központokat az oklevelekben, miközben ezzel párhuzamosan az összes rájuk vonatkozó adatot – az addigi főegyházat, fővárat, főpalotát, főközpontot – kizárólagosították és konkretizálták egyetlen konkrét városra, mégpedig a 12. századtól nyomokkal rendelkező mai Székesfehérvárra, amelyet valóban szikes/székes talajáról fehér színű várnak, városnak neveztek, ami az Alba tényleges jelentése. Így kell egyetlen varázsigével, az Alba-val történelmet hamisítani!

Az írás hatalma és a szóhagyomány harca volt ez: Kálmán halála után a világi hatalom a püspök-királlyal ellenben ragaszkodott némi önállóságot megtartani ahelyett, hogy a római egyház helytartójaként viselkedjen, annál is inkább, mert Kálmán utódjának halálával visszaszállt az Árpád-házi öröklés az Álmos-ágra, és ilyen rövid idő alatt a katolizáció nem irthatta ki teljesen a szóban még élő hagyományokat, a régi épületeket, szokásokat. A királyi főközpont tehát megmaradhatott Esztergomban, visszakerült Székesfehérvárról, bizonyíték rá Lübecki Arnold német krónikás beszámolója, aki III. Béla székhelyét Esztergomban találja és annak vonatkozásában, környékén említi Attila király városát, amely az eredeti régi Budával azonos. Az itteni központra nyomokban utalások vannak egészen a törökök kiűzéséig, ám kétségtelen, hogy az oszmán pusztítás a királysírokat és a főegyházat [Fejéregyháza] számos középkori emlékkel végleg eltüntette, ami pedig meg is maradt, azt a „felszabadító” Habsburg erők tették földdel egyenlővé például Buda és Esztergom rommá lövésével, mikor 1601-ben, mikor 1683-1686 között, legkésőbb a lipóti várrombolások során. Párhuzamosan ezen eseménysorokkal, az írásbeliség az egyháziak kezében lévén, a katolikus törekvések érdekében fennmaradt a hamis Alba-oklevelezés, a Szent István-kultusz erősítése, mígnem a Habsburgokban megtalálta érdekérvényesítő világi uralkodóit a katolikus egyház. Lett is aztán igazi katolizáció a Habsburgokkal a javából, jezsuitákkal a pálosok helyett, betelepített idegen nemzetiségekkel a magyarok helyett, a német nyelv erőltetése a magyar nyelv helyett, és a többit már mind ismerjük az akadémiai történetírás vonaláról.

„A történelem a teológia segédtudománya lett és máig is az maradt.” – ismételt idézés fentről Peter de Rosa könyvéből. Valóban, az egyház hatalmának hanyatlásával és a szekularizációval az írásbeliség, a történetírás átkerült tudományos alapokra is, noha a régészeti bizonyítékokat sokszor mellőző vagy éppen azoknak ellentmondó történettudomány inkább hasonlít egy tekintélyelvű hittudományra, semmint tényalapú és ellenőrizhető tudományra. A székesfehérvári „koronázó bazilika” régészeti feltárását akadályozó mindenkori püspök éppúgy segítette a történettudomány régészeti alapokat nélkülöző székesfehérvári képzelgéseinek fenntarthatóságát, mint ahogyan a történészek segítik az egyházat az egyházi oklevelek és egyházi történetíróktól származó írásos emlékek kritikátlanul hitelesnek tekintésével. A különböző korszakok változhattak, a személyek jöhettek-mehettek, de a módszer ugyanaz maradt, mint majd’ ezer éve: ahogyan a fent bemutatott kép a Képes krónikából mutatja, hogy székesegyházat emelnek valami életben lévő, gyökeres fölé, ugyanúgy a modern korban egy, a várhegyhez képest túlméretezett bazilika építésével fedték le az esztergomi romokat, nehogy a régészet fellendülésével olyasmiket találjanak, ami ellentmond az egyházi szövegeken nyugvó történetírásnak. Ilyen, amikor az egyház és a tudomány a színfalak mögött kezet fog, egyik a másikat remekül kiegészíti.

Az idő szalad, a módszerek maradnak (Kép forrása: Wikipedia)

A szomorú következtetés pedig az, hogy ilyen módon évtizedeken, évszázadokon keresztül mindvégig egy olyan Fehérvár romjait, koronázó bazilikáját és királysírjait keresték, kutatták és mutatták be hivatásos és amatőr kutatók, amely soha nem is létezett különálló konkrét városként és tartozékaiként, sem különálló Fehéregyházaként a mai Óbudán, mivel az maga a főváros elvont fogalmának a latinra ferdítéséből adódó zavar eredménye. Ez a főváros pedig Esztergom és térsége volt mindig is, amelynek egy része egykor Budavára névre hallgatott – németül Eczelburg néven illették, amely a valószínűleg Eczelberg nevű hegyről Eselberg-re hamisított esztergomi Szamár-hegyen romjaiban helyenként még ma is áll –, mielőtt az Esztergom név fokozatosan elnyelte a különálló budai palotával együtt, amelynek régészeti nyomát kielégítően ezért nem találta meg Zolnay László, a mai budai vár régésze, Az elátkozott Buda könyv szerzője. Az eredetileg ófőváros jelentésű régi magyar ofen szót, amely az esztergomi Óbudát jelölte, a hamisítók összemosták a Pestet megnevező német Ofen szóval, így hamisítva át írott forrásokban a régi Budát a mai helyére, amely még az akadémiai álláspont szerint is eredetileg Pest volt, Kis-Pest, illetve Pestújhegyi vár, és ma is van Pesthidegkút nevű városrész Budán. Kétélű fegyver lévén, a hamisítás fordított irányban is működött: a pesti német Ofen-ről szóló leírások a fordításban összemosódtak a Buda név megfeleltetéssel, ennek következtében mutat temérdek forrás a középkori „Budáról” [valójában Pestről / német Ofen] szintén a mai Budára, amíg az eredeti, össze nem mosott ofen-Buda leírásai és képanyaga az eredeti helyére, az azóta már Esztergomra átnevezett helyre illik rá.

Ilyen okból van az is, hogy az ősi királyi központjaink, régi vallási központjaink, a főtemplom és minden hozzájuk köthető esemény írásbeli dokumentumokkal csak a mai Székesfehérvárra igazolhatók az Alba fordítási hamisítás miatt. Pontosan ezen Alba-tévedés és zavart keltő összemosás miatt van az, hogy a régi idők utazói, térképészei, metszetkészítői ha megörökítették is valamilyen módon „Fehérvárt”, akkor vagy a mai Székesfehérvárról szóltak ezek, vagy az egyik központról Esztergom térségében, akár a Garam torkolatánál, amelynek csak főközponti elnevezése, a fejér, maradt fenn Alba-ra torzítva.

 

Utószó

A következtetés levonása ott áll most már mind a tudományos világ, mind az érdeklődő publikum előtt. A jelen kutatásban tett megállapítások publikálása után el lehet dönteni, érdemes-e állami milliárdokat költeni székesfehérvári „királycsontok” archeogenetikai kutatására, milyen eredményre számíthatunk a Mátyás király-csontok azonosítása terén, és nem lenne-e vajon célravezetőbb inkább Esztergomban és térségében kutatást végezni királyaink porladozó maradványai után, ha egyáltalán megmenekült a síranyag az oszmán időkben. A bemutatott megállapítások fényében érdemes lenne újragondolni a magyar királyi központtal kapcsolatos elképzeléseinket.

Hogy az igazság kutatása továbbra sem lesz érdeke a tudományos diskurzusnak, az egyháznak és a politikai hatalomnak, mutatja a rendíthetetlenül fel-felbukkanó Szent István-szólam, mikor rockopera formában énekelve: „fogadd el Rómát, és holnap már tiéd az ország” (István, a király), mikor más formában, amely minduntalan hordozza magában a magyar szervilizmus parancsát a Nyugat irányába. S bár a méltán hírhedt Könyvesnek nevezett Kálmán királyunk és Hartvik nevű püspökének műremeke ez a hamisított és mintaként alkotott Szent István-kép – mára már kultusz –, ez oly időtállónak bizonyult, hogy korokon és rendszereken átívelően mindig betölthette az aktuális hatalmi érdek szolgálatát, eredetileg a római katolicizmusét, majd szervilizmusával a hajlongó néplélek táplálásával hol a római alapítású Európai Unió irányába, hol pedig a Moszkva név mögött megbújó „harmadik Róma” irányába. Lényegiségét tekintve nem változott semmi egy ezredév alatt – a római eszmeiségre épülő birodalmi törekvések mindenkori kiszolgálói a magyar múlt elpusztításán és megmásításán ügyködve gondoskodnak róla, nehogy valós önmagunkra rátalálva önálló identitást építsünk.

Köszönetnyilvánítás

A téma kutatásában úttörő eredményeket ért el a Nuclearmorphology.hu szerzője és az „emanacio - Mr.Fusion” nevű YouTube-csatorna terepkutatója. Kitartó és eredményes kutatásuk alapozta meg a jelen kutatásomat.

 

Hivatkozások

Bánlaky, József. A magyar nemzet hadtörténelme 4. „A keresztes hadak átvonulása Magyarországon 1096-ban.” és „Megjegyzések. Elmélkedések.” Digitális kiadás: Arcanum, 2001.

Bárczi, Géza és Országh, László (szerk.). A magyar nyelv értelmező szótára. Akadémiai Kiadó. 1. kiadás, 1959-1962.

Bertalan, Vilmosné. „A középkori ásatások – kutatások története Óbudán (1850-1975)”. Budapest régiségei 24/1. (1976)

---------. „Adatok Óbuda középkori helyrajzához”. Budapest régiségei 23. (1973)

---------. „Török, illetve törökkori kerámia Óbudáról”. Budapest régiségei 38. (2004)

Bierbauer, Virgil. A magyar építészet története. Historica Incognita, Máriabesnyő – Gödöllő, 2004.

Bonfini, Antonio. Tíz könyv a magyar történetből. Magyar Helikon, 1959.

Cillei Borbála királyné levele Bécs polgármesteréhez, 1425. március 13. Wiener Stadt- und Landesarchiv / Hauptarchiv – Urkunden, nr 2244.

Czuczor-Fogarasi szótár.

Cseke, László és Búzás, Gergely. Visegrád ezer éve. Visegrád Város Önkormányzata, Visegrád, 2010.

Fejérpataky, László (szerk.). „Oklevelek kiadása”. Turul. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság közlönye. 3. (1889)

Galeotto, Marzio. Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv.

Garády, Sándor. „A budai (óbudai) káptalan alapítása”. Tanulmányok Budapest Múltjából 7. (1939)

Gárdonyi, Albert. „Óbuda és környéke a középkorban”. Budapest régiségei 14. (1945)

Györkös, Attila. „Szent Gellért és az első keresztes háború”. Klió 1998/2., 7. évf.

Hajnal, Géza. „A budai várhegy hidrogeológiája.” PhD. értekezés. BME, Budapest, 2001.

Heltai, Gáspár. Krónika az magyaroknak viselt dolgairól. 1575.

Kanyó, Ferenc. „Elméletek az Árpád-kori királyi Magyarország székvárosairól (fikció, és valóság)”. Szakdolgozat, ELTE, 2010.

Karácson, Imre (ford.). Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. Budapest, 1904, MTA.

Károlyi, Árpád. Buda és Pest visszavívása 1686-ban. 2. kiadás. Budapest székesfőváros kiadása, 1936.

Köpeczi, Béla (főszerk.). Erdély története három kötetben. I. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.

Magyar Néprajzi Lexikon. „Kemence”. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977-1982.

Mangold, Lajos és Horváth, Cyril (szerk.). Tolnai Világtörténelme. Középkor I. kötet, első kiadás, 1910 k.

MNL – Magyar Nemzeti Levéltár. Diplomatikai Levéltár. 2022.11.24. <https://mnl.gov.hu/mnl/ol/diplomatikai_leveltar_mohacs_elotti_gyujtemeny>.

Melis, Katalin Irásné. „Régészeti adatok a budapesti 11-13. századi királyi udvarhelyek kutatásához”. Budapest régiségei 33. (1999)

Nuclearmorphology.hu. „Az elhazudott magyar történelem szeletei II. rész”. <http://nuclearmorphology.hu/tortenelem/az-elhazudott-magyar-tortenelem-szeletei-ii-resz/>.

Pesta, László és Gerevich, László (A „Budapest története” Szerkesztőbizottsága). Tanulmányok Budapest múltjából. XIV. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961.

Radek, Tünde. „Az információáramlás jellemzői a Magyar Királyságban a középkori német nyelvű krónikák alapján”. Tanulmányok. In: Világtörténet (2014) 1: 103-124.

Rosa, Peter de. Krisztus helytartói: A pápaság árnyoldalai. 1. kiadás. Panem, 1988.

Szovák, Kornél. „Királytalálkozók Esztergomban”. In: Metropolis Hungariae. Strigonium Antiquum VIII. (Szerk.: Hegedűs András). Esztergom, 2017.

Thesaurus Geographicus: a New Body of Geography Or a Compleat Description of the Earth. London, 1695.

Thúry, József, szerk. (1893) Török történetírók I. MTA, Budapest.

Tollius, Jacobus. Jacobi Tollii Epistolae itinerariae ex auctoris schedis postumis recensitae... cura & studio Henrici Christiani Henninii, Secunda editio, 1699.

Wikiszótár. <www.wikiszotar.hu>.

Wiktionary. <www.wiktionary.org>.