Az introvertáltakról alkotott közfelfogásunk általában annyiban merül ki, hogy introvertáltnak lenni annyit jelent (most általánosítva): a sokaságtól elkülönülni, félrehúzódó furcsa különcnek lenni, aki nem vesz részt a társas élet közösségi eseményeiben, legalábbis semmiképpen nem a társaság középpontjában hangoskodik. Akárhogyan is írjuk le az introvertáltak személyiségtípusát, a negatív színezet vagy értékítélet mindenkor elmaradhatatlan része marad a megítélésüknek, ahol a normál sztenderdet az extrovertált ideál adja. Jelen bejegyzésben azonban nem a szubjektivitást joggal megengedő közfelfogást, hanem az objektivitást nélkülöző pszichológia problémáját tárom fel, hogy rámutassak, az introvertáltság miért szálka a pszichológia szemében – merthogy az. Mi is a baj az introvertáltsággal, miért olyan a megítélésük, amilyen, s mi ellenében engedetlen az introvertált lét? Lássuk mindezt újszerű megközelítésben és művelődéstörténetileg, ahogy eddig még alig láthattuk.

Az introvertáltakról (a befelé forduló személyiségtípusokról) mindenkinek megvan a maga tapasztalata, megítélése, maguknak az introvertáltaknak pedig a bőrükön érzett tapasztalatuk. Ennek jellemzésére szemelvények sorát hozom most ide, hogy lássuk, milyen az introvertáltak megítélése általánosságban. Susan Cain amerikai írónő bestseller könyvében kellő alapossággal világít rá az introvertáltság lényegiségére. A Csend – A hallgatás ereje egy harsány világban című könyvében a következőket találjuk:

Az introverzió – testvérkéivel, a túlérzékenységgel, a komolysággal és a bátortalansággal karöltve – napjainkban másodosztályú személyiségvonás, amely valahol a helytelenítendő és a személyiségzavar között lakozik. Az extrovertált ideál világában élő introvertáltak olyanok, mint a férfiak világában élő nők; olyan tulajdonságuk miatt mellőzik őket, amely személyiségük magvát képezi. Az extroverzió igen vonzó személyiségvonás, ám sikerült olyan elnyomó ideológiává fejlesztenünk, melynek, úgy érezzük, alá kell vetnünk magunkat. [...] A bőbeszédű embereket például okosabbnak, szebbnek, érdekesebbnek és barátként kívánatosabbnak tartjuk. Nemcsak a beszéd mennyisége, hanem a sebessége is számít: a gyorsabban beszélő emberekről úgy gondoljuk, jobban értenek az adott dologhoz, és szerethetőbbek, mint lassú beszédű társaink. A kutatások szerint a pergő beszédű embert okosabbnak tartjuk, mint a szűkszavút, holott nincs összefüggés aközött, hogy valakinek jó a beszélőkéje és hogy jók az ötletei. (20-21)

Az idézett szövegrész önmagáért beszél. Annyi műkritika megemlítendő, hogy az amerikai írónő hivatkozási alapja az amerikai kultúra, tágabb értelemben pedig a nyugati civilizáció, de mint alább látni fogjuk, ez a pszichológia „tudománya” számára maga az univerzális emberi érték lesz. A fentiekhez képest Cain így folytatja:

[L]egnagyobb eszméinket, műalkotásainkat és találmányainkat – az evolúciós elmélettől kezdve Van Gogh napraforgóin át a személyi számítógépig – csendes és elmélyült gondolkodók hozták létre, akik tudták, hogyan hangolódjanak rá belső világukra, és tisztában voltak azzal, milyen kincseket találnak odabent. [Lábjegyzetben ezek a gondolkodók felsorolva: Newton, Einstein, W. B. Yeats, Frédéric Chopin, Orwell, Spielberg, Larry Page (Google), J. K. Rowling (Harry Potter)] (21-22)

Az introvertáltak társadalmi szerepére alább még egy kimerítőbb listával és további hozzáfűznivalóval visszatérek. Most azonban egy konkrét példán, Gandhi-n keresztül merüljünk el a részletekben:

Önéletrajza szerint Gandhi alkatilag félénk és csendes ember volt. Kisgyermekként szinte mindentől félt: tolvajoktól, szellemektől, kígyóktól, a sötétségtől, de legfőképpen a többi embertől. Könyveibe temetkezett, és a tanórák végeztével azonnal szaladt haza, hogy senkivel ne kelljen beszélgetnie. Fiatal felnőttként a Vegetáriánus Társaság végrehajtó bizottságának tagjává választották, és bár minden gyűlésen megjelent, túl bátortalan volt ahhoz, hogy fel is szólaljon. [Kettesben viszont egészen jól beszélt. ...] Gandhi úgy vélte, visszafogottsága az egyik legjobb tulajdonsága, és ez gyermekkori bátortalanságából született: „Természetes szokásommá vált, hogy kordában tartsam gondolataimat. S ma tanúsíthatom, hogy alig-alig hagyja el ajkamat vagy tollamat olyan szó, mely mögött gondolat ne volna. Nem emlékszem rá, hogy valaha is meg kellett volna bánnom, amit kimondtam vagy leírtam. [...] A tapasztalat megtanított rá, hogy a hallgatás hozzátartozik az igazság követőjének szellemi fegyelméhez. [...] Oly sok embert látunk, aki türelmetlenül siet beszélni; [...] Ez a sok beszéd aligha van hasznára a világnak. Merő időpocsékolás. Félénkségem valójában a védőpajzsommá és menedékemmé lett. Fedezékében növekedni tudtam, és segítségemre volt az igazság felfedezésében.” (Cain 312-316)

Gandhi összefoglalásában lényegében rátapintott az introvertált típus erejének mibenlétére. Hogy erre a belül lakozó erőre miért nem talál rá számtalan introvertált, s ezáltal miért kényszerül útkeresésre, azt Cain a könyve végén egy mondatban körítés nélkül megfogalmazza:

Tanácsok pedagógusok számára

1. Ne gyógyítandó betegségként gondoljunk az introverzióra. (509)

Ha már egy félezer oldalon keresztül igényességgel tárgyalt téma záradékaként egy ilyen mondat kerül megfogalmazásra, akkor kétségtelen, hogy a probléma gyökere már gyermekkorban megkezdődik az oktatásban. A személyiség területe azonban nem a pedagógia, mint inkább a pszichológia hatásköre (a pedagógusok pedig pszichológiát is tanulnak), tehát fel kell lelnünk a tudományos gyökereit az introvertáltakhoz való viszonyulásnak az alábbi kitérővel.

A lélek (személyiség) rövid hatalompolitikai története

Az ember lelkét kezdetben a babonás hitvilág szőtte át és uralta el, ám szervezett államhatalmi keretek közt először a keresztény egyház sajátította ki. Az egyház vallási alapon volt lelki gondozója és ura a nyájnak a lelki pásztorain keresztül. Akik azonban nem voltak homogén részei ennek a nyájnak, hanem lelkileg-szellemileg különböztek, s e különbségek az eretnekség és vallási bűnök kategóriájába estek, mindenkor jó okot szolgáltattak a test feletti rendelkezéshez. Az inkvizíció alatt mindenféle címen végeztek ki embereket egyházi kezdeményezésre. Az egyháznak ellentmondó gondolatot kivégzéssel vagy súlyos büntetéssel tartották kordában, mint azt sokak közt Giordano Bruno és Galilei esetei mutatják. Idővel az egyház hatalma lehanyatlott, az államhatalom és az egyház külön lett választva, a vallás szerepét a tudomány vette át s fonódott össze a hatalommal (ide kattintva részletezem egy korábbi bejegyzésemben). Így vette át az egyháztól a pszichológia az autoritást a lélek felett. Hogy fejlődést, előrelépést és humánusabb lélekgondozást nem jelentett mindez, jól mutatja, hogy csak a zárdát váltotta fel a zárt osztály a pszichiátrián, a lelkészt a pszichológus, a jól jövedelmező búcsúcédulát a még jobban jövedelmező pszichiátriai gyógyszerüzlet, az egyházi tizedet pedig az állami jövedelmet dézsmáló és abból jól élő pszichiátria és pszichológiai tanszék. A földönkívüli életet lehetségesnek tartó Giordano Bruno vallási eretnekségét helyettesítette az új fizikai megállapításokat tevő Newton pszichológia által visszamenőleges elmebeteggé nyilvánítása (részletek a fent hivatkozott bejegyzésemben), G. Bruno máglyahalálát pedig felváltotta Széchenyi elmegyógyintézetbe zárása. A fentebb hivatkozott korábbi bejegyzésemben részletezem az egyház–pszichológia hatalmi evolúcióját, avagy hatalmi eszközváltását és túlkapásait. Itt kiemelendő még, hogy miként a 16. században az egyházi diskurzus arról szólt, hogy az újonnan felfedezett új világ (Amerika) őslakói vajon ugyanolyan lélekkel rendelkeznek-e, mint a fehér európaiak, s nyugodt lelkiismerettel kipusztíthatók-e, úgyszintén a pszichológia képviselői a 19-20. század rasszizmusában, módszeres népirtásaiban, a több százezres német pszichiátriai gyilkosságokban, náci háborús bűnökben és emberiségellenes bűncselekményeiben a legdíszesebb első helyet foglalták el: az ötletgazdát, mindezt dokumentáltan (részletezve itt). Röviden és tömören: az egyház és pszichológia egyaránt hatalomgyakorlást végzett a test fölött a léleken keresztül; a társadalmi kontrollba nem illő, a hatalomnak ellentmondó, engedetlen elemeket pedig minden korban más-más címszó alatt és eszközzel ártalmatlanította e két díszes kompánia.

A pszichológia viszonya az emberhez és az introvertáltakhoz

„És mégis mozog... [a Föld]” – Galilei emlékezetes mondata rávilágít arra, hogy valami nem attól olyan, amilyen, mert azt kijelentik, publikálják vagy épp visszavonatják. Ekképp a pszichológia lényegi megközelítései sem annak a függvénye, hogy explicit kijelentik-e, publikálják-e, hanem az alapvetései következményeit kell szemügyre venni. A pszichológia önmagát tudománynak tekinti. A tudomány viszont a vizsgált tárgyának létező elemeit rendszerben látja (a tudomány szisztematikus), módszeresen vizsgálja (metódussal rendelkezik) és a megjósolhatóság, az előrejelzés, a kiszámítás a jellemzője (prediktív). Ami a pszichológia kutatási módszerességét illeti, jellemzője az eufemizmussal bagatellizált tudományosan etikátlan csalás (Index cikk ide kattintva), a patkányok ráeresztése csecsemőkre, az embert kutyához (Pavlov), galambokhoz (Skinner) és miegyébhez hasonlítás. A pszichológia vizsgálati tárgya az ember lelke, ahol az ember az állatvilág része, a lelke nem létezik spirituális (vallásos) értelemben, csak anyagi szinten – a tudomány ugyanis csak ezeket vizsgálhatja.

Mindezekből pedig az következik – akár kijelentik, akár nem –, hogy a pszichológia az embert egy szabad akarattal nem rendelkező, cselekedeteiben és viselkedésében kiszámítható bonyolult állatnak tartja, amely pavlovi csengőszóra idomítható (kondicionálás) és megfelelő programozási nyelvvel kontrollálható, uralom alá hajtható (vagyis lehetséges a totalitárius rendszerek régi nagy álma). Mivel az emberi lélek csak egy mérhető, matematizálható és kiszámítható rendszer (a pszichológia kimondatlan tudományos alapvetése), ezért az emberben semmilyen spirituális-vallási értelemben vett csoda (vagy isteni) nincsen, a jövőben pedig mesterséges intelligenciával rendelkező robotokkal maradéktalanul pótolható (vö. sci-fi). Csakhogy azt nem veszi számításba a pszichológia, hogy az állatok kényszerből cselekednek, az ember nem – ezt nyelvünk nagyon szépen bizonyítja (régebbi bejegyzésem erről ide kattintva olvasható) s ezért sem lett Skinner a nyelvpedagógia nagy reformere Bagdy Emőkével bezárólag, mert az emberi nyelvet csak egy behaviorista-robotikus program-képződménynek fogták fel; a robot pedig legyen bármilyen mesterséges intelligenciával felruházott, sose fog önszántából zenét komponálni, művészeti alkotást létrehozni saját élvezetére – mindezt csak kényszerből tenné, mert erre programozták. A pszichológiában a tudományosság (látszatának keltése) folytán nincs is értelmezhetőségi lehetősége az anyagisággal nem rendelkező vallási erkölcsiségnek, az emberi tulajdonságok ideáinak, az erénynek, szépségnek, jóságnak, sem pedig a kultúrának, művészetnek. Végtére csak egyetlen tényező hiányzik a pszichológiából: az emberi.

A tudás hatalom; a hatalom viszont nem szereti a rend(szer)ből kilógó, irányítás alól kicsúszó elemeket, s ilyen a tudomány (és a pszichológia), ahogyan az egyházban sem szerették a lelkipásztorok a nyájból eltévelyedő egyedeket (eretnekek). Ezért a pszichológia mindent abnormálisnak címkéz(ett), ami kicsúszik az irányíthatóság, a hatalom keze alól: minden, ami egyedi, kiszámíthatatlan, a tömegtől (normától) eltérő, az nem kívánatos, s a másság kirekesztését (vagy stigmázást) a pszichológia az „egészséges lélekre” hivatkozva teszi. Az alábbiakban kifejtem, hogy ennek a másság elleni modern inkvizíciónak az egyik áldozata az introvertáltak csoportja és azt is részletesen adatolom, hogy miért.

Az introvertáltság a pszichológia célkeresztjében

Nem titkolt megállapítás, hogy a WHO és az APA (az ún. mentális betegségek meghatározóinak társasága, központi autoritást élveznek) az introvertált személyiségtípust a mentális betegségekhez sorolja és fogyatékosságként kezelik (Psychology Today), az APA indítványa szerint az introvertáltság bizonyos személyiségzavarok hozzájáruló tényezője. Ez négy évtizedes visszaesést jelent, amikor is konkrétan az introvertált személyiségzavar elnevezés alatt futott a stigmázás. Naomi Quenk klinikai pszichológus szerint a mérvadó DSM-kötet az introvertáltság „betegségét” akként határozza meg, mint „az extrovertáltságban való fogyatékosság” (Psychology Today). A Psychology Today cikkének szerzője, Ancowitz felveti, hogy mi lenne, ha megfordulnának a dolgok és az extrovertáltakat kritizálnák az introvertáltság hiánya miatt – vajon hány mentális egészségügyi szakembert érintene a „magánykerülés” tünete? Magyarán: a normalitást, az egészséges mentális állapotot az extrovertáltságban határozzák meg és az introvertáltságot gyógyítandónak, kigyomlálandónak tartják, de teljesen önkényesen. A pszichológia ezen magasztos eszmeisége méltó szellemi-lelki utódja és plagizátora Torquemada főinkvizítornak, akinek jelszava volt az „Egy ország, egy nép, egy vallás” és az általa előmozdított rendelet következtében 1492-ben kiűzték és irtották a zsidókat Spanyolországból. A hitleri továbbélése ennek az eszmének csak egy példája a szellemi örökségápolásnak, mert a gyarmatosítás során szintúgy számos olyan hasonló visszásság történt, ami napjainkban is tovább él a pszichológia tudományában (alább részletezem), napjainkban pedig az extrovertáltság egyedüli egészséges létnek való kikiáltása sem szól egyébről, mint a másság üldözéséről, kigyomlálásáról, az aktuális hatalmi érdekek (a pszichológia művelőinek és megrendelőinek érdeke) kiszolgálásáról, de semmiképp tényszerű megállapításról.

Ancowitz szerint „Kutatás mutatja ki, hogy az introvertáltak agya aktívabb az extrovertáltakénál. Ez magyarázatot ad rá, hogy az introvertáltak miért korlátozzák a befogadó mennyiséget, amíg az extrovertáltak a tettek mezejére lépnek.” (Psychology Today) Majd azzal fejezi be gondolatmenetét, hogy nem lenne-e ideje már, hogy elfogadjuk azt a 150 millió amerikait – és a világ egy jelentős részét –, az egészséges introvertált embereket, „mint Neil Armstrong, akik egyszerűen csak jobban szeretik járatni az agyukat, mint az állkapcsukat.”

Az extrovertáltak idealizálása

Idézettel kezdek, ami még nem kapcsolódik szorosan az extrovertáltakhoz, csak azt szemlélteti, hogy az ideális jellem korokon át változott:

Susman összeszámolta a múlt század korai éveinek tanácsadó könyveiben található leggyakoribb szavakat, és összehasonlította ezeket a tizenkilencedik századi jellemkalauzok szókincsével. A régi könyvek az alábbi területeken javasoltak tudatos fejlesztőmunkát: hazafiasság, kötelesség, munka, jó cselekedetek, becsület, jó hírnév, erkölcs, udvariasság, integritás. Az új útmutatók azonban olyan jellemvonásokat ünnepeltek, amelyeket csak jóval körmönfontabb úton lehetett elsajátítani, bármennyire bizonygatta is Dale Carnegie, hogy ez milyen könnyű. Az alábbi tulajdonságokkal az ember vagy rendelkezett, vagy nem: vonzó, lenyűgöző, elbűvölő, attraktív, ragyogó, domináns, erőteljes, energikus. (Cain 47-48)

Ezen utóbbi ideálisnak tartott nárcisztikus tulajdonságok inkább a külsőséges, felületes és megtévesztő jellemet írják körül, aki a felszínen jól (meg)vezeti a tömeget. Vajon melyik 20. századi diktátorra illik e leírás? A régi illemtankönyvek a férfi ideált is másként írták le:

A férfiakat csendes magatartásra intették, mert ez higgadt önuralmat és önmagáért beszélő belső erőt sejtetett. A szégyenlősség önmagában elfogadhatatlan volt, ám a tartózkodást a jólneveltség jelének tekintették. (Cain 50)

Az ideális jellemvonások tehát változtak. A fentebbi kifejtéseimből látszik, hogy manapság az introvertált jellemvonások nemhogy nem ideálisak, hanem a betegség kategóriájába helyezik a tudomány hamis köntösében. Az introvertált nyugalom és csend ereje félelmet keltő. Mára illetlenség lett nem közvetíteni hangosan, hogy mit és miért teszel, gondolsz, mert a belső hangot nem lehet irányítani, a pszichológia nem tud mit kezdeni vele, csupán a pszichoanalízis útján próbálnak állati ösztönöket felszínre hozni, ami nem azonos az emberi lélek megfoghatatlan csodájával.

A csoportgondolkodás (groupthink) például egy olyan idealizált és folytonosan propagált extrovertált jelenség, amelynek Cain egy egész fejezetet szentel ezzel a címmel: „Amikor az együttműködés megöli a kreativitást: Az új »csoportgondol« felemelkedése és a magányos munka ereje”. Ezzel kapcsolatos egy idézet a szintén introvertált Einsteintől:

Én olyan ló vagyok, amely egyedül húzza a szekeret, nem párosával vagy csoportosan [...], mivel jól tudom, hogy bármely konkrét cél elérésének előfeltétele, hogy egyazon ember legyen az, aki gondolkodik és aki irányít. (Cain 121)

A törtető, multitasking extrovertált léttel pedig a következő a helyzet:

A tudósok ma már tudják, hogy agyunk képtelen arra, hogy egyidejűleg két dologra figyeljen. Ami a felszínen párhuzamos feladatvégzésnek tűnik, az valójában nem más, mint több feladat közötti állandó oda-vissza váltogatás, ami akár 50 százalékkal is ronthatja a hatékonyságot, és ugyanilyen mértékben növelheti a hibázások számát. (Cain 142)

Az extrovertált dominancia azonban leginkább a nyugati civilizáció sajátsága:

A kelet-ázsiai iskolákban a hagyományos tanterv a hallgatásra, az írásra, az olvasásra és a memorizálásra fekteti a hangsúlyt. A beszédre nem sok figyelmet fordítanak, sőt éppenséggel helytelenítik azt. (Cain 292)

Ami a Keletet illeti, magától Gandhi-tól, a polgári engedetlenség nagy alakjától származik az idézet:

Gyengédséggel is megrengetheted a világot. (Cain 287)

Ha csak ez az egy imént idézett mondat maradna állva az érvek sorában, már akkor is választ kapnánk rá, hogy mi is a baj az introvertáltakkal: az erő, amely bennük rejlik, a hatalom számára a hathatós engedetlenségtől való félelmet kelti; az ilyesfajta engedetlenség roppant ereje, amelyet nem lehet kontrollálni semmilyen pszichológiai tudomány Pavlov-csengőjével, inkvizíciójával, DSM-jével vagy egyéb zsarnoki alantasságával.

A keleti kultúrákhoz való európai viszonyt az orientalisztika tárgyalja. A posztkoloniális területek (a volt gyarmatok) behatóbb vizsgálatára itt nincs mód, azonban annyi nagy vonalakban megállapítható, hogy a nyugati civilizáció viszonya a posztkoloniális kultúrákhoz az angol West vs Rest („a Nyugat és a maradék”) használatos megnevezésével jellemezhető lényegileg. Amikor tehát a felvilágosodás során a tudomány átvette az egyház szerepét és megalakultak a diszciplínák, többek közt a pszichológia, akkor a tudományt is áthatották az Európa-centrikus, nyugati civilizációs berögződések, a rasszizmus (fentebb hivatkoztam), amely a fehér ember civilizációját vette sztenderdnek, s részletesen dokumentált irodalma van az európai tudományos és politikai vélekedésnek azon megnyilvánulásaikról, hogy a gyarmati országok mentalitása, népei, kultúrája szellemileg visszamaradottak és alsóbbrendűek, nem mellesleg a fehér ember felsőbb irányítására szorulnak. Ilyen örökséggel ékeskedik maga az irodalmi kánon is – külön tanulmányt érdemelne és rendelkezik is ilyenekkel –, amely javarészt az európai és amerikai irodalomból áll, miközben úgy tesz, mintha nem lenne egy jelentős irodalmi műve se egész Kínának, Indiának, Ausztráliának (!), Afrika teljességének, az arab országoknak, Iránnak – a világ e szerény maradékának. A pszichológia ugyanezen a 19-20. századi imperialista csökevényes alapon szemléli és degradálja az introvertált létet és az introvertált sztenderdet meghonosító Keletet implicit módon. Érdekes összefüggés, hogy az extrovertált ideált örökbefogadó Nyugat a világpolitikában is kifelé fordult: gyarmatosított, kiterjeszkedett, amíg az introvertáltságot előnyben részesítő Kelet bezárkózott (vö. kínai nagy fal, a japán elzárkózás a gyarmati időszakban, a gyarmati India türelme az elnyomók kiűzésével és a Gandhi-féle hozzáállás). A pszichológia felettébb szűk látókörére vall – tudományos szempontból –, hogy az egész emberi nemre von le következtetéseket egy szűk népen vagy kultúrán belül végzett még szűkebb minta alapján – s még azt a keveset is statisztikailag etikátlanul torzítva –, majd minden ettől eltérőt rendszeridegennek tekint.

Mint fentebb említett, az egyedit, egyénit (vagy egymagában lévő introvertáltat) nem kedvelő stigmapszichológia preferenciája a tudományos objektivitás helyett az az ideológia, amely egy önkényesen kiválasztott elemet (rész) expanzív exportálással rendszeresít és kiált ki univerzálisnak (egész) anélkül, hogy ismerné az egyetemességet. Pontosan ez az ideológia működtette Nagy Sándor makedón hódítását, amikor az egyediség tisztelete helyett beakadt a lemez és Alexandriákat alapított birodalom szerte tíznél nagyobb számban és égetett fel egyedi városokat, palotákat azon perzsa birodalom helyén, ahol Dareiosz perzsa király sírfelirata hirdette, hogy „ne pusztíts el semmit, ne tüntess el semmit”, s amely perzsa birodalom a helyi egyéniséget nem eltörölve hozott létre valóban egyetemes birodalmat. Ugyanez az ideológia szőtte át a római városépítészetet, amely a hódítása során ugyanolyan városmodell alapján építkezett s uniformizálta (romanizálta) a birodalmat. A gyarmatosításról már fentebb szó esett. Végül pedig tökéletesen ugyanez az ideológia mutatkozik meg napjaink gyártósori mintáján, futószalagos uniformis fogyasztói társadalmán, hol az egyediség és egyéniség, a kézműves mindig különcnek és különlegesnek számít, de semmiképp nem szokványosnak.

Az introvertáltak: kik ők és mi is a baj velük?

Jóllehet, az introvertáltakat furcsa különcöknek tartják, s hajlamosak nem a „normális” rutinszerű, beidegződött, hétköznapi társas életformát felvenni. Sokszor vannak egyedül, amikor is magukba szállva gondolkodnak, olvasnak, töltődnek, ihletődnek. A mai extrovertált világban olvasni nem trendi, mikor ott a party; gondolkodni pedig bűn, mert a hatalom fél tőle. A robot nem gondolkodik, csak programot hajt végre; Pavlov kutyája sem töpreng, csak idomítják. Az irányítás alól kicsúszott, ellenőrizetlen kreativitást és tetterőt nem kedvelik. Ilyenkor olyan dolgok történhetnek, amelyekkel a világot formálni, megrengetni lehet, mint ahogyan tették a következő introvertált személyek, akik nélkül az emberi civilizáció nem jutott volna el a mai szintre. Íme egy nem kimerítő lista az introvertált személyekről, akik világformáló szerepet töltöttek be (megítélésükre való tekintet nélkül):

Filozófusok: Platón, Descartes, Rousseau, Kant, Nietzsche

Művészek: Van Gogh, Picasso

Zenészek: Mozart, Beethoven, Lady Gaga

Politikai, katonai és vallási vezetők: Augustus, G. Washington, Abraham Lincoln, az amerikai elnökök jelentős része, Gandhi, Putyin, Lenin, Hitler, Luther Márton, Hannibal

Írók, költők: Dante, Shakespeare, G. Orwell, Antoine de Saint-Exupéry, Andersen, Tolkien, J. K. Rowling, E. Hemingway

Felfedezők, feltalálók, tudósok: Newton, Einstein, Darwin, Marie Curie, Edmund Hillary (a Mount Everest első megmászása), Henry Ford, S. Hawking, N. Tesla

Gazdasági nagyok: Rockefeller, Adam Smith, Keynes, Mark Zuckerberg

Fiktív személyek közül introvertált karakterrel bír: James Bond, Sherlock Holmes, Frankenstein, Indiana Jones

Ezeken kívül színészek egész sora, magyar költők és egyéb meghatározó személyiségek tekintélyes száma kerülhetne még említésre. Nélkülük nem nézhetnénk a legjobb filmek nagyszerű színészi alakításait, nem olvashatnánk kedvenc könyveinket, nem hallanánk világhírű szonátákat, nem születtek volna úttörő gondolatok, amely a társadalmunkat formálták, nem szabadultak volna fel népek a gyarmati sor béklyói alól, nem lettek volna életünket javító találmányok, s nem utolsósorban az ész és haladás nem aratott volna diadalt a szokások, beidegződések halotti kövületén, melyből semmi új nem virágzik.

Introvertált feltalálók, tudósok, filozófusok és más nagy alakok adták életüket azért, hogy változzon a világ, fejlődésre képes legyen. A társadalom, de legtöbbször a mindenkori ügyeletes hatalom állandó gátat emelt a fejlődés útjába, mártírhalált haltak világunk legnagyobb alakjai, akik után tévhitek és rendszerek dőltek romokba. Nem más, hanem pontosan ez az, ami szúrja a pszichológia szemét: az embert nem lehet állati módon kordában tartani egy primitív algoritmussal, az emberben több van ennél – az emberi kreativitást nem lehet uralom alá hajtani, akárhogy is próbálkozott bármilyen egykori hatalmi rendszer. Innentől érthető, hogy az introvertáltakban lakozó ilyesfajta erőt lejáratni, medikalizálni, elnyomni igyekeznek kirekesztéssel, bűntudatkeltéssel, fogyatékosnak nyilvánítással, pszichiátriára zárással, indexre vagy épp DSM-be tétellel.

Hogy mindez nemcsak egy elszigetelt fejtegetés, ami a pszichológiát hivatott lejáratni, szenteljünk figyelmet a szakma önbeismerő vallomásának:

[N]agyon is jól tudjuk, hogy diagnosztikai címkéink sokasága inkább a politikai / morális légkör visszaköszönése, semmint bármilyen valós betegség. [...] Végső soron ironikus, hogy azon szakmák, melyek a mentális egészségért dolgoznak, introvertáltak millióinak nehezítik meg saját természetes ajándékuk elfogadását. (Psychology Today)

Tehát a pszichológia lélektudorai, lélekgyógyászai, mentális gyógyítói a fenti saját vallomásuk ismeretében tárgyilagos párhuzamot nyernek és szellemiségi-erkölcsi örökségével büszkélkedhetnek Commodus római császárral, aki az akkori politikai-morális légkör visszaköszönése fényében a következő tevékenységet űzte diagnosztikai címkéivel:

De még ennél is szerencsétlenebb sors várt azokra, kiknek az ő [Commodus] gyógykezelése alá kellett vetniök magukat. Szenvedélye volt ugyanis neki a sebészkedés is. Hogyne, mikor ez is olyan sok brutalitásra adott alkalmat. A kiválogatott „betegeket” megkötözve hordták elébe s ő ilyenkor alapos szakértelemmel kezdte a lábaikat, karjaikat levágni s elkövetett puszta szórakozásból olyan operációkat, melyekbe betegei pár óra vagy pár perc alatt belehaltak. Eldurvult, perverz és minden emberi nemesség iránt aljas érzéketlenségben sinylődő torz lélekben támadhatnak csak ilyen elvadulások.

(Tolnai Világtörténelme, VIII., 310)

Désobéissance: engedetlenség – légy önmagad!

Mylène Farmer francia-kanadai énekesnő ugyancsak introvertált. Gyerekkorában visszahúzódó és szégyellős volt, sokszor játszott egyedül. Introvertáltsága ellenére (vagy inkább annak hatására) az egyik legsikeresebb francia nyelvű énekesnő lett, aki maga írta dalszövegeit és tömegek előtt szikrázott. Legújabb albuma Désobéissance (Engedetlenség) címmel jelent meg 2018-ban. Az azonos című dalában az introvertáltság lényegisége mint cseppben a tenger jelenik meg. Dalszövegében az első sorokban leírt sötétséget és poklot a következő sorok fényessége és csodája váltja – a fényes jó és a sötét oldal kettőssége. Ám ahelyett, hogy e két kínálkozó, egymást jól kiegészítő banális csoport általa is megtapasztalt lehetőségei közül választana a csordaszellem jegyében, a következő soron megjegyzi:

De én azt az egyet akartam, amelyik én vagyok.

Itt az introvertált én, az egyéniség keresése és megőrzése, akarása, fenntartása helyezkedik szembe az örökös csoportos toborzással és hívó szóval, amely az egyént valamilyen pártütésre és tagságszellemre készteti, miközben lebontja az én autonómiáját. Az „Ó, mondd, te kit választanál?” pártoskodása helyett az introvertált személyiség önmagával van, egyéniségét megőrzi, mert önmaga szeretne lenni, és elüt a tömegtől, különc lesz.

Désobéissance, album (Kép: Wikipédia)

Mylène legmagvasabb gondolata a refrén kiemelt pontján hangzik el:

Engedetlenség

Önmagad lenni

Egy introvertált márpedig ilyen szempontból egy örök engedetlen: mi önmagunk akarunk lenni, énünket kibontakoztatva, s aki elfogadja saját magát és maga ura egyszer, annak már nincs más irányítója.

A dal videóklipje meghallgatható itt:

Hivatkozások:

Cain, Susan: Csend – A hallgatás ereje egy harsány világban. Háttér Kiadó, 2013.

Psychology Today. „A Giant Step Backward for Introverts.” <https://www.psychologytoday.com/us/blog/self-promotion-introverts/201008/giant-step-backward-introverts>.

Személyiségtípusok hírességei. <https://www.personalityclub.com/blog/famous-isfp/>.

Tolnai Világtörténelme, VIII.